

Nagyon örültem: egy első regénynél nagyon ritkán indul el ilyen gyorsan a filmes munka. Amikor az „Itt érzem magam otthon" producerei megkerestek, az első reakcióm az izgatottság volt – azt éreztem, hogy a könyv elérte azokat, akiknek szólni akart. Aztán persze jött a munka. Mert a film egy teljesen más médium, más ritmus, más feszültség – és az a kérdés, hogy ami az oldalon működik, hogyan él majd mozgóképen, engem is izgat alkotóként.
Szinte az összes – sok olvasóm mondja is, hogy nagyon „filmesen” írok. Például a tihanyi nyitójelenet – a villa, a táj, a társaság összegyűlése – kezdettől fogva filmként élt bennem.
Tudatosan törekedtem arra, hogy a helyszínek ne csupán háttérként funkcionáljanak, hanem karaktert kapjanak. Tihany nálam nem véletlenül szerepel: az ország kettősségét mutatja meg – ahogy a csillogó felszín alatt feszültség és rothadás húzódik meg.
Attól, hogy mindenki a bőrén érzi, hogy az ország államformája hosszú évekre politikai thriller lett.
Ez az ország az elmúlt tizenöt évben olyan történeteket produkált, amelyeket semmilyen thriller-sablon nem tudott volna megelőlegezni.
Így a politikai thriller igazából a valóság sűrítménye. Azért működik, mert nem csak egyszerűen le akarja másolni a valóságot, hanem megmutatja az emberi motivációkat mögötte: miért marad valaki, miért lép ki, miért hallgat, miért áll be rendszerbe. Engem az emberi döntések érdekelnek – az, amit a hatalom okoz bennünk, családunkban, barátságainkban, nem a politikai struktúra önmagában.
Egyáltalán nem. Az első regény kapcsán mint volt politikai szereplő szerzőként eleve volt egy elvárásrendszer, ami előttem jár. De a könyv nem politikai vitairat, hanem egy generáció és egy ország története hat szereplőn keresztül bemutatva.
Mert a Mindenki lelép arról szól, hogy emberek hogyan navigálnak egy torzult rendszerben.
Az, hogy a Margó-díj shortlistjére is felkerült a regény szintén azt igazolja, hogy irodalmi anyagként működik.
Az adaptáció nem teljesen azonos a könyvvel, és nem is kellene annak lennie. Ami fontos, hogy a sztori lényege megmaradjon: az a feszültség, amit az emberek ismernek a saját életükből, a gyanakvás, a megoldatlanság érzése, amelyben a generációnk él. Ha ez a filmből is visszanéz a nézőre, akkor sikeres az adaptáció.
Sőt már írás közben is voltak – ez egy bevett írói technika. A casting ebből a szempontból is izgalma része a filmes munkának.
Mindkettő – és szándékosan az. Kemény témákról akartam könnyen befogadható módon írni.
A thriller műfaja ezt lehetővé teszi: a feszültség bevon, az olvasó habzsolja a lapokat, de közben szembesül valamivel, amit esetleg el akart kerülni.
A HVG »generációja reprezentatív regényének« nevezte – ezt a meghatározást szívesen elfogadom, mert azt érzem, hogy pontosan erről volt szó: egy generáció ambícióiról, félelmeiről és árulásairól.
Attól, hogy megmutatjuk: a nagy struktúrák mindig konkrét emberek döntésein keresztül működnek. A NER nem egy elvont rendszer volt, ott lüktetett mindenkiben – az a barát, aki megmaradt, az a kolléga, aki elment, az a kapcsolat, ami megromlott. Én azoknak írtam, akik valaha feltették a kérdést: hogy francba jutottunk ide?
Ez a művészet egyik alapfeladata a kezdetek óta. Csak épp az elmúlt 16 évben mindent megtett a hatalom, hogy háttérbe szorítsa. Miközben tükröt tart, szórakoztat is – ez a művészi hitvallásom is. Hogy láthatóvá tesz valamit, amit sokan külön-külön, négy fal között éltek át, de nem neveztek nevén. Ez már önmagában sokat jelent – nem terápia, de az a felismerés, hogy »igen, ez velünk történt, és nem vagyunk egyedül« – ez lélektanilag és társadalmilag is értékes. Ezt tudja a jó film, és ezt tudja a jó irodalom is.
Mert az emberek érzik, hogy valami eltorzult körülöttük a világban – és keresik a nyelvét ennek. A hírek és non-fiction pedig érzelmileg sterilen beszél erről, nem ad hozzá nyelvet. De egy jó történet igen.
Az Itt érzem magam otthon sikere, azt gondolom, részben erről szólt: emberek felismerték benne a saját tapasztalataikat.
A Mindenki lelép esetében is ezt érzem vissza az olvasóktól. Nem csak azt mondják, hogy „jó könyv volt” – hanem azt is, hogy „pontosan így élünk”, „saját magamat és barátaimat láttam benne”. Ez a visszajelzés az, ami igazán számít.
A második regényem bemutatóján Ott Anna azt mondta, hogy mindkét regényt kötelező olvasmánnyá kellene tenni. Hiszen dokumentumai lesznek egy korszaknak – de közben a benne lévő emberi dilemmák időtlenek maradnak. Azok a kérdések, hogy mikor érdemes maradni és mikor menni, mikor hallgatni és mikor kimondani az igazat, hogyan hat ránk a hatalom és sok más nem kötődnek egyetlen rendszerhez sem. Ezek az igazi drámák, és mindkét regényem ezekről szól.

Mivel ez egy sokszereplős, összetett történet, mindenki mást fog. És ez jól van így, De hiszek benne, hogy a film szerepet fog kapni abban, hogy azokat a traumákat, amik velünk megtörténtek minél mélyebben, jobban fel tudjuk dolgozni, és meg tudjuk érteni. És erre építve mind a magánéletünkben, mind pedig országosan megerősödve nyithassunk új fejezetet.
A könyv kutatómunkája során – amelynek során aktívan dolgozó belső emberekkel is beszélgettem a rendszer különböző szintjein – találkoztam olyan történetekkel, amelyeket nem lehetett nem megírni.
Igen. Azok a jelenetek, ahol gyerekek sérülnek – nem csak fizikailag, hanem abban az értelemben, hogy a felnőttek világa behatol az életükbe, és elveszi a biztonságukat.
A könyv ijesztő pontossággal rímel a közelmúlt gyermekvédelmi botrányaira – ez nem véletlen, de megírni kemény menet volt.
Mert ezek nem elvont struktúrák – ezek gyerekek, akik magukra maradtak.
Mindenki, akit a hatalom magára hagyott. Nem véletlen, hogy a történetben 1989-től napjainkig látjuk ezt a folyamatot: hogyan örökíti tovább a hatalom a saját logikáját, hogyan neveli árváivá az embereket generációról generációra. Ahogy Haász János a 444 újsághírója megfogalmazta: ez a könyv nemcsak a ma korrajza, hanem az egész elmúlt negyven évé.
Hogyan tesz a hatalom mindenkit árvává – és van-e visszaút onnan. A három főszereplőm, családi és személyes traumáktól terhelten is, ezért küzdenek. Hogy kinek, hogyan sikerül, az a regény végére kiderül.
SzóMia - Nyitókép: Dorosz Dávid - Fotó: Dorosz Dávid archívuma