Vannak emberek, akik szerepet játszanak a képernyőn, – és vannak, akik egy egész nemzedék gyermekkorává válnak. Levente Péter nem egyszerű televíziós figura volt, hanem a képzelet egyik őrzője egy olyan korszakban, amikor még természetesnek tűnt, hogy egy rajzolt kapcsoló életre kelthet egy világot. Ez az írás nem csupán emlékezés, hanem visszatérés ahhoz az időhöz, amikor a csoda még nem magyarázatra, hanem hitre épült. Levente Péter csodálatos, sorsszerű fordulatokban gazdag történetekkel gazdagította saját élettörténetemet. Ezért is nagyon fontos nekem, hogy a mester 83 évvel ezelőtt meglátta a napvilágot.Amikor a varázsvilág beszippantottA történet számomra több mint ötven évvel ezelőtt kezdődött, amikor Móka Miki Zsebtévéje előtt ücsörögtem a varázslat hatása alatt. Abban a fantasztikus életkorban kötöttem barátságot Móka Mikivel, amelyben a valóság és a képzelet határai csodálatos bizonytalanságban mosódnak össze, s amely korban egy „képzett varázsló” hétköznapivá tudja tenni a csodát. Bizsergő gyomorral néztem, hogy egy rajzolt kapcsolóval életr lehet kelteni egy TV-t, hogy bele lehet bújni a készülékbe, hogy napernyő szárnyán lehet repülni, hogy kilép a mesekönyvből a versmondó lány, hogy Frigyes Mester, Takács Bálint és Hakapeszi Maki megelevenednek. Az én egész nemzedékem komolyan vette ezeket a mesebeli alakokat, mégpedig azért, mert Móka Miki is komolyan vette őket, s ezáltal bennünket, gyerekeket is. Érezhetően nem egy szerepet játszott – ez volt az élete. És ha ezt pontosan nem is tudja megfogalmazni egy óvodás, de érezni egészen biztosan pontosabban érzi, mint egy felnőtt. Ezért lett annyi kortársam szívbéli jóbarátja Péter, s ezért kezdődik akkor és ott, a TV előtt az én történetem is Levente Péterrel.Levente Péter - Fotó: a szerző saját archívumábólA felismerés csodájaValamivel később, egy picit nagyobbacska gyerekként egyszer véletlenül láttam Móka Mikit (bennem akkor még nem vált el a szerep a színésztől, ahogyan sokáig azt sem realizáltam, hogy Columbo azonos azzal a Peter Falkkal, akit mindig emlegetnek a film elején) egy televíziós színházi produkcióban. Döbbenettel néztem Móka Mikit, amint rizsporos parókában, díszes rokokó jelmezben hajbókol és színészkedik! Mit keres ott Móka Miki? Mi dolga neki ott? Hogy kerül egyáltalán oda? Ez valami vicc? Mindjárt jön Hakapeszi, vagy Hiszékeny úr? Az egész olyan abszurd volt, mintha ma a köztársasági elnök rózsaszín tütü-ben, balettcipőben eltáncolná a hattyú halálát. Félreértés ne essék! Hülye nem vagyok. A többi színészről mindről tudtam, hogy azok színészek, s el tudtam fogadni a játékszabályokat. Ott és akkor éppen rizsporos parókás szerepüket játszották. No de Móka Miki?! A világos, egyértelmű bevésődés tiszta gondolatként formálódott meg bennem: ő ő és nem más!Égbőlpottyant érzelemKésőbb, gimnazista koromban megkönnyebbüléssel realizáltam, hogy Péter önmagát adja. "Kikopog?" Ezt mindenki tudta, hogy ez bizony nem lehet más, mint Levente Péter és Gryllus Vilmos. (Mindkettő rizsporos paróka nélkül, sőt, a biztonság kedvéért még a hajviselettől is eltekintettek.) Idő közben felnőttem, s úgy távolodtak tőlem a gyermekkori emlékek, mint ahogyan az ember kinő a játszóterek, erdei tisztások bokraiból, fűcsomóiból. Annak a megnyugtató, kellemes tudata maradt meg csupán a gondolataim hátterében, hogy a varázslat folytatódik, csak már nem én vagyok a közönség. Fiatal, félig felnőtt gimnazistaként már nem nagyon néztem az Esti Mesét, de mindig ott ragadtam a TV előtt, ha elcsíptem egy Égbőlpottyant mesét. Rendkívül érdekesnek találtam, hogy pontosan ugyanúgy éreztem magam a képernyő előtt, mint gyermekkoromban. Az volt a benyomásom, hogy komolyan vesznek – mindegy, hogy ovis vagyok, vagy felnőtt.A lélekmentő mesékAztán egyszer csak ott találtam magam Szombathelyen, egészen pontosan a Garasin Rudolf-laktanyában, a Varsói Szerződés katonájaként sorkatonai szolgálatban. Borzasztó kínszenvedésként semmirevaló, mihaszna pazarlásként, agyalágyult hülyeségként, szörnyű igazságtalanságként éltem meg azt, hogy bűn nélkül megfosztanak szabadságomtól, s hogy tökéletes elmeállapotom ellenére tébolydába zárnak. Ilyenkor csak az igazán fontos, valódi értéket képviselő dolgok tudnak segíteni. Anya beszerezte nekem a Vackor meséit és a Rémusz bácsi meséit. (Ha lehetséges lett volna filmeket néznem, s jelent volna meg akkoriban Zsebtévé DVD, nyilván azt is megkaptam volna.) Olyan intenzív élmény volt abban az embertelen környezetben belefeledkezni kedvenc gyermekkori olvasmányaim soraiba, amit nem is tudok szavakba önteni. Rájöttem, hogy már nem vagyok gyerek; elemi erővel tört rám a fájdalom emiatt, kínzó honvágy is gyötört. A honvágy nemcsak Debrecen felé vonzott, hanem saját gyermekkorom felé is. A katonaság, mint szakszerűen intézményesített, gigantikus méretű ökörség hatására kicsit széthullik az ember. Fizikailag és agyilag is „zoknivá” válik. Az érettségire, felvételire összegyűjtött tételes tudását csaknem teljes egészében elveszítettem. Az orosz szókincsem húsz alá csökkent, a cirill ABC bizonyos betűit nem ismertem fel, a jogi egyetemi felvételihez megtanult ezres nagyságrendű tényből, évszámból szinte semmi nem maradt (döbbenettel realizáltam leszerelés után, hogy elfelejtettem mikor kezdődött a középkor). Az érzések azonban nem ismeretek. Azokat nem felejtettem el. Ma is elevenen él bennem a kínzó vágyak emlékezete: a felismerés, hogy milyen fontos számomra a saját gyerekkorom, hogy milyen jó volt nekem gyereknek lenni.Hőseim a falon. Marcus Aurélius és Levente PéterAhogy az egyetemen kezdtem összerakni felnőtt önmagamat. Letisztult bennem, hogy mindezért hálával tartozom szüleimnek, családomnak és persze mindazoknak, akiknek ebben része volt.Ebben az állapotomban, elsős szegedi joghallgató koromban ért ismét egy sorsszerű élmény. Levente Péter és Döbrentey Ildikó Virágbolygó című produkcióját láttam a TV-ben. A műsor nagyszerű volt, de nem ez nyűgözött le igazán. Úgy öntöttek el az emlékek, úgy viharzottak a gondolataim, mint amikor egy felnőtt ember évtizedek elteltével hasra esik a réten, és ismét tíz centiről beleszagol fűbe, megérzi a nedves föld illatát és olyan közelről látja a hangyákat, bogarakat, mint ovis korában. Levente Péter még mindig ugyanolyan jól varázsolt, mint régen? Ez a szakállas, kopasz, szőrös férfiember (akinek egyetlen molekulája sem emlékeztet egy csinos, kedves, aranyos óvónénire) ilyen mesterien bánik a gyerekekkel? Hogy vette ezt észre? Hogyan talált rá így önmagára? Miféle önismeret és mennyi bátorság, állhatatosság kell ehhez? De jó lenne, ha én is így rá tudnék találni egyszer önmagamra!Ekkor lett számomra példakép is Levente Péter. A szegedi albérlet minden falát, ajtaját római jogi latin definíciók és példaképek díszítették. Ekkor került fel – a császár és filozófus Marcus Aurelius mellé – Levente Péter a Virágbolygó egyik műsorújságból kivágott képével.A sors kereke nyughatatlanNyilván az is sorsszerű volt, ahogy Gyöngyi nővérem – már a jogi diplomám megszerzését követően – találkozott Péterrel egy előadáson, s kért és kapott tőle egy Kikopog lemezt, dedikálva részemre. (Péter ekkor még harminc év lemaradásban volt hozzám képest, nem tudta, hogy ki az a Zeke László és azt hitte, hogy a szemrevaló fiatal nő gyermekének szeretné dedikáltatni a lemezt: „Hogy szereti a kisfiú, ha szólítják?” – és bár ez nem igaz, de nővérem nem hagyhatta ki a poént: „Hát úgy, hogy doktor Zeke László”.)A lemez B-oldala, a Sapkamanó történet a Mezítlábi Réten ilyen módon már teljesen felnőttként ért engem utol. Akkor, amikor már pontosan tudtam, hogy miért olyan nagyszerű Ildikó története, miért olyan fantasztikus Gryllus Vilmos és miért zseniális Levente Péter ebben a műben. Rengetegszer meghallgattam a lemezt, gyakorlatilag valahányszor, amikor bajban voltam, vagy szomorúnak éreztem magam.Ekkor már azt is tudtam, hogy nekem is írnom kell. Szükségét éreztem annak, hogy valami olyat létrehozzak, amit senki nem kér számon tőlem, senki nem vár el, ami csak önmagáért való. Szóval alkotás. Megszületett az első könyvem: a „De hol a lélek fogkeféje?” című regény, amire igencsak büszke voltam, s vagyok. Szükségét éreztem annak is, hogy visszaadjak valamit azoknak is, akiktől addig csak kaptam. Ezen emberek hosszú névsorában nagyon elől szerepelt Levente Péter is. Elhatároztam, hogy adok neki ajándékba egyet a regényből.Szinte már meg sem lepődtem azon a szintén sorsszerű fordulaton, hogy első budapesti tárgyalásom előtt arról adott hírt a Népszabadság, hogy Levente Péter a Komédium igazgató-főrendezője, s hogy műsoron van a Sapkamanó, s hogy aznap, amikor lesz a tárgyalás éppen adják a Sapkamanót, s hogy lesz is időm megnézni a darabot.Ez volt a bemutató napja. Az első előadást láthattam (aztán még négyszer néztem meg). Én voltam az egyetlen felnőtt, aki gyerekek nélkül érkezett, a jegyszedők nem kis meglepetésére. Az előadás maga volt a megismételhetetlen csoda. Később tudtam meg, hogy a színpadot ellepő, megbabonázott gyermek-tömeg valójában spontán történés volt, erre Péter és Vilmos sem számított; a későbbi előadásokon dramaturgiai, színpadtechnikai cselfogásokkal igyekeztek megóvni a hangszerek, díszletek épségét. Az viszont tény, hogy legszívesebben magam is felmentem volna a színpadra.Bebújtam a TV-beAz előadás után megszólítottam azzal, hogy mondani szeretnék neki valamit. Miután meghallgattam az előadás utáni stáb értekezlet résztvevőinek gondolatait az előadásról odafordult hozzám: „És most halljuk Zeke Lászlót Debrecenből, mit is akar mondani!” Addigra bemutatott Döbrentey Ildikónak, így együtt hallgatták végig, hogy miért fontos nekem Levente Péter, a Sapkamanók, s hogy szeretnék adni nekik egy könyvet hálából.Ekkor éltem át életem első „Levente Péter cunamiját”. Mint tudjuk Péter eléggé „instant”, lenyűgözően szuggesztív és kifejezetten extrovertált ember, komoly előadói tálentummal, eredeti szellemességgel. Nem akármilyen élmény ezzel első alkalommal szembesülni! Boldog voltam, hogy ezt átélhettem, s hogy kifejezhettem valamit azokból az érzésekből, amiket most összeszedettebben, precízebben próbálok megfogalmazni. Komoly megtiszteltetésként kezeltem, hogy meghívtak közös munkára az „Ez is valami?” című televíziós produkcióba, s társforgatókönyv-íróként bepillanthattam a műhelymunkájukba, s részt vehettem a forgatáson. Úgy éreztem, hogy „beleugrottam” a TV-be, valahogy úgy ahogyan Móka Mikitől láttam a Zsebtévében.A barát, az ember, a mester, a példaképA közös munkánál csak a családi kapcsolatok, barátságok elmélyülése jelentett nagyobb örömet. Összebarátkoztak a családok, vendégeskedtek nálunk Debrecenben, Olcsvaapátiban, mi is náluk Budapesten és Héregen. A héregi kertben a valóságban is megláthattam, hogy milyen az a Mezítlábi Rét. Amikor pedig a nővérem festményeiből összeállított kiállítás megnyitóján elmondta Örkény István „A dal” című egypercesét teljesen visszaigazolódott, hogy miért is került fel a képe a szegedi albérlet falára. Ugyanis a dal arról szól, hogy mindenkinek van valamije, amit csak ő tud igazán. A hitelesség ilyen egyszerű, direkt módon tud igazán visszaigazolódni.Az is sorsszerű, hogy életem legfontosabb pillanatai közül néhányon jelen volt (fogta Apa kezét a halálos ágyán, jelen volt az esküvőmön), valamint, hogy megosztotta velem az ő életének is néhány nagyon fontos történését (kicsit azok részesévé is tett). Ezáltal az is hitelesen cseng fülemben, ahogy néha „fogadott fiaként” emleget.Mindezért írtam meg négy éven keresztül a „Döbrögi újra száguld!” című regényemet, amelynek szövevényes szerkezetében, s amelynek több száz oldalán a pozitív cselekményszál a Kikopog? lemez B oldalának húsz percéből bomlik ki.Ehhez a poszthoz most mellékelek fotókat, amelyeket magam készítettem Péter bátyóéknál, s amelyek nemcsak ezeknek a csodálatos találkozásoknak az emlékét őrzik, hanem bizonyítékai annak, hogy a Mezítlábi Rét nemcsak a mesében létezik, hanem a maga valóságában ott van ennek a mesebeli embernek a házában.Isten éltesse sokáig Levente Pétert! Zeke László - Nyitókép: Levente Péter - Fotó: A szerző archívumából
