Pataki Tamás

Az utóbbi hetekben a kormánypárt – a holdudvarába tartozó Index által közzétett cikkben foglaltakra alapozva – kommunikációs kampányt indított a TISZA Párt ellen. Annak ellenére, hogy utólag maga az Index is azzal védekezett, hogy ők csak a véleményüket írták le, és ignorálva a tényt, hogy a Tisza nyilvánosságra hozta az ezzel homlokegyenest ellentétes javaslatait, a kormányzati média a kampány keretében a többkulcsos adó bevezetésének rémével bombázza a lakosságot. De miért érezheti úgy a Fidesz, hogy hatásos lehet ez a kommunikációs fegyver? Miért tartanak az emberek a többkulcsos adótól? A világon a mai napig a többkulcsos jövedelemadó rendszere az általános; egyetlen kulcsot alig néhány ország alkalmaz. Sőt mi több, Magyarország sem volt kivétel, a történelmünk során korábban általában többkulcsos adórendszer működött. Már a monarchia idején, valamint a Horthy-korszakban is magasabb adókulcsok sújtották a jobban kereső állampolgárokat. Mindez nem meglepő, ugyanis a többkulcsos adó logikus, jobban passzol a társadalmak igazságérzetéhez, és hozzájárulhat a társadalmi különbségek csökkenéséhez. Nem mellékesen, a jobban keresőket terhelő magasabb adókulcs több adóbevételt is jelent, amely lehetővé teszi más adókulcsok – pl. a szegényebb rétegeket arányaiban jobban megterhelő forgalmi adó – alacsonyabb szinteken tartását. Illusztráció Ahhoz hogy jobban megértsük, mégis mi ment félre Magyarországon, a rendszerváltásig kell visszamennünk. Az SZJA bevezetésekor, 1988-ban az átlagbér a 25%-os sávba esett, miközben a legmagasabb adókulcs 60% volt. Létezett egy adómentes jövedelemrész, azaz a rendszer törekedett arra, hogy az átlagbért összességében kevés adó terhelje, és csak a magasabb jövedelműek szembesüljenek komolyabb adóterhekkel. A rendszerváltás utáni években azonban az adókulcsokhoz tartozó sávokat a – megugró infláció miatt nominálisan gyorsan növekvő – bérekhez képest rendszeresen kisebb mértékben emelték, másrészt fokozatosan csökkentették a legfelső adókulcs mértékét. Így az átlagbér szépen lassan belecsúszott a legfelső sávba (amelynek mértéke időközben 36-38%-ra csökkent). Azaz az átlagos dolgozók is magas adókulcsokkal szembesültek, és az igazán jól keresők arányaiban már nem fizettek be annyival többet a közösbe mint a többiek, ami a rendszer igazságosságát is rombolta. Mindennek a tetejébe a tőkejövedelmekre (osztalék, ingatlan bérbeadása) a legfelsőbb kulcsnál jóval kedvezőbb, egységes kulcs került bevezetésre, így gyakran előfordult, hogy az igazán nagy jövedelemmel rendelkezők effektív adóterhe jóval alacsonyabb volt, mint a bérből és fizetésből élőké (ez a helyzet egyébként az egykulcsos adó bevezetésével sem változott meg). Azaz a politika visszaélt a progresszív adózással és nem vette figyelembe, hogy egy jól működő progresszív adórendszerben elengedhetetlen a kulcsok mértékének és a jövedelmi kategóriáknak a helyes meghatározása, ellenkező esetben az adórendszer nem lesz igazságos, visszafogja a teljesítményt és nem segíti a szegényebbek ill. a középosztály boldogulását. A fentiek miatt az egykulcsos adórendszer 2011-es bevezetése nem ütközött jelentős társadalmi ellenállásba annak ellenére sem, hogy az új rendszerrel a legjobban keresők nyerték a legtöbbet. A Fidesz-kormány olyan sikerpropagandát épített az egykulcsos adózás köré, amellyel a társadalom előtt többé-kevésbé elfedte annak hátrányait. Ezzel a ténnyel nyilvánvalóan a TISZA Pártnál is tisztában vannak, ezért sem tűnik racionális felvetésnek az, hogy a többkulcsos adórendszer visszaállítását terveznék, pláne az Index által ismertetett formában, amely alapján már az átlagbér is magasabb, 22%-os adókulcs alá esne. Ez politikailag nem lenne kifizetődő döntés, és a 2010 előtti adórendszer hibáit állítaná vissza. Nem véletlen, hogy a Fidesz úgy gondolta, ez a vád sokakat, akiket 2010 előtt érintettek a magasabb adókulcsok, visszarettenthet a TISZA Párt támogatásától. Magyar Péter az Index állításait azzal igyekezett cáfolni, hogy villámgyorsan bemutatta a TISZA Párt adópolitikai elképzeléseit. A megismert tervek alapján a párt szakértői megpróbálják vegyíteni az egykulcsos és többkulcsos rendszer előnyeit. Maradna az egységes 15%-os kulcs, azonban a medián bérnél kevesebbet kereső rétegek adójóváírást kapnának, amellyel a minimálbér szintjén az effektív SZJA 9%-ra csökkenne. Annak érdekében, hogy ezek a tervek minél több emberhez eljussanak, az SZJA tervezett változásai a napokban zajló Nemzet Hangja 2 kampánynak is hangsúlyos részét képezik. Bármilyen terv is valósul meg végül, Magyarország azzal nyerné a legtöbbet, ha – többek között – az adópolitikáról is racionális, az előnyöket-hátrányokat mérlegelő párbeszéd zajlana a közéletben, ahelyett, hogy az adórendszert ad-hoc választási osztogatásra és a lakosság riogatására használnák a politikusok. Ez az egyetlen út, amely egy hatékony, kiszámítható és igazságos adórendszer felé vezethet minket. Pataki Tamás – Vezetőkép: AI illusztráció – Melczer Zsolt

Magyarország adóssága 29.379 milliárd Forint volt 2020. január 31-én, közvetlenül a COVID előtt. Az idei adósságról hivatalos adat egyelőre nem áll rendelkezésre, azonban az MNB jelentése alapján tudható, hogy az adósság mértéke az 1. negyedév végén elérte a GDP 75,5%-át. Ebből kiindulva az akkori adósság már meghaladta a 61.500 milliárd Forintot, azaz mostanra meghaladtuk a COVID előtti érték 200%-át. Ráadásul semmi jele annak, hogy az adósság növekedése lassulna a következő időszakban. Mi vezetett ide, és milyen veszélyei vannak az eladósodásnak? A legtöbb felnőtt magyar választópolgár életének vissza- és visszatérő fordulata volt az elmúlt évtizedekben az, hogy az államadósság időről-időre kritikus szintet ért el, amelyet többnyire fájdalmas időszak követett. Mindenki átélte, hogy a rendszerváltás éveiben, a kilencvenes évek közepén, majd 2008-at követő években újra és újra megfizettették velünk a hitelezők a fegyelmezetlen költekezés árát. Érthető módon ezek az időszakok mindig jelentős politikai átrendeződéssel is jártak. A magyar államadósság alakulása a GDP-hez viszonyítva 1995-től – Forrás: Wikipédia Azzal a legtöbben nem szembesülnek, hogy a fedezetlen költekezésre való hajlam miatt majdnem minden évben hatalmas összegeket fizetett ki Magyarország, nem csak a válságosnak tartott időszakokban. A 2000-es években az ország rendre a GDP 4-5%-át költötte a fennálló adósság utáni kamatok kifizetésére. Ez hatalmas összeg; gyakorlatilag megegyezik az egészségügyre vagy az oktatásra költött források nagyságrendjével. De mi ennek az oka? Miért van az, hogy a magyar kamatteher jóval magasabb, mint az egyébként sokkal magasabb adósságot maga előtt görgető görög vagy olasz, nem is beszélve az alacsonyabb államadóssággal rendelkező és alacsonyabb kamatot fizető régiós versenytársasinkról? A válaszhoz vissza kell mennünk 10-15 évet. Miután a 2008-as válság megrázta a világot, a legtöbb ország pénznyomtatással reagált. Olcsóvá vált a pénz, mindenhol zuhantak a kamatok. A magyar állam egyre olcsóbban és olcsóbban tudott hitelt felvenni, ennek következtében zuhantak a kamatkiadások is. Mindemellett tartós világgazdasági konjunktúra kezdődött. A 2015-2021 közötti években folyamatosan alacsony volt a kamatteher, amely éveken keresztül alig valamivel több, mint a GDP 2%-át tette ki. Ez bizony jórészt a világgazdasági helyzet miatt alakult így (pl. Németország, Svájc ekkoriban többször negatív kamattal tudott kibocsátani állampapírokat), a FIDESZ viszont ezzel megütötte a lottóötöst hiszen hatalmas költségvetési mozgástér nyílt amelyet a lakosság is megérzett. Mindezt természetesen jó politikai érzékkel a saját érdemükként állították be. Azt sejteni lehetett, hogy ez a kegyelmi állapot nem tart örökké és a nulla közeli kamatok időszakának előbb-utóbb vége lesz. Az olcsó finanszírozás idején a kormány több stratégia közül választhatott. Dönthetett volna úgy, hogy kihasználva a kedvező környezetet a korábbi adósság csökkentését helyezi előtérbe. A plusz forrásokat okosan elköltve befektethette volna hosszú távon megtérülő beruházásokba is (pl. oktatás, egészségügy, tömegközlekedés). Ezzel szemben sajnos a legrosszabb, de rövid távon politikailag a legkifizetődőbb döntés született: igyekeztek az egyébként is gyorsan bővülő fogyasztást felpörgetni, valamint soha meg nem térülő, jelentős részben túlárazott beruházásokat valósítottak meg. A magyar államadósság alakulása 1990-től – Forrás: Wikipédia A COVID véget vetett a világgazdasági konjunktúrának és a kamatok 2022-ben növekedésnek indultak. Ennek ellenére a magyar kormány még a 2022-es választási évben is tövig nyomta a gázt és égette a pénzt, ehhez viszont egyre több és több hitelre volt szükség. A hitelezők már nem akartak bármi áron államkötvényt vásárolni, csökkent a kockázatvállalásuk, azaz jobban megnézték, hogy ki az adós, magasabb kamatot követeltek. A magyar állam pedig kevésbé vonzó adós a szemükben mint a cseh, lengyel, vagy akár olasz, görög kormány (Németországról, Ausztriáról nem is beszélve). Folyamatos beavatkozás a gazdaságba, ésszerűtlenül elköltött források, meg nem térülő beruházások, korrupció, nemzetközi konfliktusok és letiltott EU-s pénzek; nem épp a legjobb ajánlólevél egy hitelezőnek. Ennek – és a világgazdasági környezet változásának – köszönhető az, hogy az államadósság kamatterhe a GDP-hez mérten az elmúlt két évben újra a 4-5% közötti sávban van, ez az egész EU-ban a legmagasabb érték. Nem mellékesen ugyanaz a szint, amely a Gyurcsány-korszakban fenntarthatatlannak bizonyult. Az államadósság mértéke önmagában ugyan még mindig nem lenne kezelhetetlen, azonban hiteles gazdaságpolitika és kiszámíthatóság nélkül továbbra is kamatfelárat leszünk kénytelenek fizetni másokhoz képest, és ez a pénz hiányozni fog a gazdaság minden területéről. Gazdaságpolitikai fordulatra, kiszámíthatóságra, a nemzetközi kapcsolatok rendezésére és az EU-s pénzekre van szükség, különben hozzá kell szoknunk, hogy újra és újra azt halljuk, hogy alapvető feladatokra egyszerűen nincs forrás, ahogy azt a miniszterelnök a pályaudvarok kapcsán a közelmúltban kifejtette. Ha nem történik fordulat, akkor a következő világgazdasági felfordulás – amely ne legyen kétségünk, előbb-utóbb érkezni fog – ugyanúgy védtelenül, kiszolgáltatottan fogja találni a magyar gazdaságot ahogy ez 2008-2009-ben történt. Jó lenne, ha azt az árat ezúttal nem kellene az országnak megfizetnie. Pataki Tamás – ÍgyÉlünk grafika