Duplázás 5 év alatt – mennyire kell félnünk az államadósságtól?

Magyarország adóssága 29.379 milliárd Forint volt 2020. január 31-én, közvetlenül a COVID előtt. Az idei adósságról hivatalos adat egyelőre nem áll rendelkezésre, azonban az MNB jelentése alapján tudható, hogy az adósság mértéke az 1. negyedév végén elérte a GDP 75,5%-át. Ebből kiindulva az akkori adósság már meghaladta a 61.500 milliárd Forintot, azaz mostanra meghaladtuk a COVID előtti érték 200%-át. Ráadásul semmi jele annak, hogy az adósság növekedése lassulna a következő időszakban. Mi vezetett ide, és milyen veszélyei vannak az eladósodásnak?

A legtöbb felnőtt magyar választópolgár életének vissza- és visszatérő fordulata volt az elmúlt évtizedekben az, hogy az államadósság időről-időre kritikus szintet ért el, amelyet többnyire fájdalmas időszak követett. Mindenki átélte, hogy a rendszerváltás éveiben, a kilencvenes évek közepén, majd 2008-at követő években újra és újra megfizettették velünk a hitelezők a fegyelmezetlen költekezés árát. Érthető módon ezek az időszakok mindig jelentős politikai átrendeződéssel is jártak.

A magyar államadósság alakulása a GDP-hez viszonyítva 1995-től – Forrás: Wikipédia

Azzal a legtöbben nem szembesülnek, hogy a fedezetlen költekezésre való hajlam miatt majdnem minden évben hatalmas összegeket fizetett ki Magyarország, nem csak a válságosnak tartott időszakokban. A 2000-es években az ország rendre a GDP 4-5%-át költötte a fennálló adósság utáni kamatok kifizetésére. Ez hatalmas összeg; gyakorlatilag megegyezik az egészségügyre vagy az oktatásra költött források nagyságrendjével.

De mi ennek az oka? Miért van az, hogy a magyar kamatteher jóval magasabb, mint az egyébként sokkal magasabb adósságot maga előtt görgető görög vagy olasz, nem is beszélve az alacsonyabb államadóssággal rendelkező és alacsonyabb kamatot fizető régiós versenytársasinkról?

A válaszhoz vissza kell mennünk 10-15 évet. Miután a 2008-as válság megrázta a világot, a legtöbb ország pénznyomtatással reagált. Olcsóvá vált a pénz, mindenhol zuhantak a kamatok. A magyar állam egyre olcsóbban és olcsóbban tudott hitelt felvenni, ennek következtében zuhantak a kamatkiadások is. Mindemellett tartós világgazdasági konjunktúra kezdődött. A 2015-2021 közötti években folyamatosan alacsony volt a kamatteher, amely éveken keresztül alig valamivel több, mint a GDP 2%-át tette ki. Ez bizony jórészt a világgazdasági helyzet miatt alakult így (pl. Németország, Svájc ekkoriban többször negatív kamattal tudott kibocsátani állampapírokat), a FIDESZ viszont ezzel megütötte a lottóötöst hiszen hatalmas költségvetési mozgástér nyílt amelyet a lakosság is megérzett. Mindezt természetesen jó politikai érzékkel a saját érdemükként állították be.

Azt sejteni lehetett, hogy ez a kegyelmi állapot nem tart örökké és a nulla közeli kamatok időszakának előbb-utóbb vége lesz. Az olcsó finanszírozás idején a kormány több stratégia közül választhatott. Dönthetett volna úgy, hogy kihasználva a kedvező környezetet a korábbi adósság csökkentését helyezi előtérbe. A plusz forrásokat okosan elköltve befektethette volna hosszú távon megtérülő beruházásokba is (pl. oktatás, egészségügy, tömegközlekedés). Ezzel szemben sajnos a legrosszabb, de rövid távon politikailag a legkifizetődőbb döntés született: igyekeztek az egyébként is gyorsan bővülő fogyasztást felpörgetni, valamint soha meg nem térülő, jelentős részben túlárazott beruházásokat valósítottak meg.

GDP — A magyar államadósság alakulása 1990-től – Forrás: Wikipédia

A COVID véget vetett a világgazdasági konjunktúrának és a kamatok 2022-ben növekedésnek indultak. Ennek ellenére a magyar kormány még a 2022-es választási évben is tövig nyomta a gázt és égette a pénzt, ehhez viszont egyre több és több hitelre volt szükség. A hitelezők már nem akartak bármi áron államkötvényt vásárolni, csökkent a kockázatvállalásuk, azaz jobban megnézték, hogy ki az adós, magasabb kamatot követeltek. A magyar állam pedig kevésbé vonzó adós a szemükben mint a cseh, lengyel, vagy akár olasz, görög kormány (Németországról, Ausztriáról nem is beszélve). Folyamatos beavatkozás a gazdaságba, ésszerűtlenül elköltött források, meg nem térülő beruházások, korrupció, nemzetközi konfliktusok és letiltott EU-s pénzek; nem épp a legjobb ajánlólevél egy hitelezőnek.

Ennek – és a világgazdasági környezet változásának – köszönhető az, hogy az államadósság kamatterhe a GDP-hez mérten az elmúlt két évben újra a 4-5% közötti sávban van, ez az egész EU-ban a legmagasabb érték. Nem mellékesen ugyanaz a szint, amely a Gyurcsány-korszakban fenntarthatatlannak bizonyult.

Az államadósság mértéke önmagában ugyan még mindig nem lenne kezelhetetlen, azonban hiteles gazdaságpolitika és kiszámíthatóság nélkül továbbra is kamatfelárat leszünk kénytelenek fizetni másokhoz képest, és ez a pénz hiányozni fog a gazdaság minden területéről. Gazdaságpolitikai fordulatra, kiszámíthatóságra, a nemzetközi kapcsolatok rendezésére és az EU-s pénzekre van szükség, különben hozzá kell szoknunk, hogy újra és újra azt halljuk, hogy alapvető feladatokra egyszerűen nincs forrás, ahogy azt a miniszterelnök a pályaudvarok kapcsán a közelmúltban kifejtette. Ha nem történik fordulat, akkor a következő világgazdasági felfordulás – amely ne legyen kétségünk, előbb-utóbb érkezni fog – ugyanúgy védtelenül, kiszolgáltatottan fogja találni a magyar gazdaságot ahogy ez 2008-2009-ben történt. Jó lenne, ha azt az árat ezúttal nem kellene az országnak megfizetnie.