

„Az Általános Forgalmi Adó egy többfázisú, nettó típusú adó, amelyet a termelés és forgalmazás minden szakaszában a hozzáadott érték után kell megfizetni. Magyarországon az ÁFA az állami bevételek egyik legfontosabb forrása. Alap kulcsa 27%, de léteznek kedvezményes, 5% és 18%-os kulcsok is. A fizetendő adót az adóalanyok havonta, negyedévente vagy évente vallják be, a vonatkozó szabályok szerint.”
Az ÁFA olyan, mint a guánó: minden szakaszban rárakódik egy újabb réteg.
Először a termelő köteles ráépíteni az előállítási árra. Aztán a következő elosztó a magáét. Aztán a nagykereskedő. És végül a kiskereskedő.
Mire hozzád ér, már egy méretes adógeológiai képződmény van a kupacon.
A köztes szereplők csak a különbözetet fizetik meg – de te a végén az egészet.
Te a végső fogyasztó vagy. Magyarán: a fő támogató, a mecénás. Ha akarod, ha nem.
Igazából kétféle iskola van adóterhelés és kedvezmény szempontból. Az egyik az SZJA dominanciáját preferálja, míg a másik az ÁFÁ-ét.
Most már értjük – ha olvastad az SZJA cikket is –, hogy mit jelent ez.
Az az állam, amelyik a munkabérek adójából kíván élni, az magasra tornázza a fizetéseket, és onnan húzza ki a közpénzt. Ezért alacsony ÁFÁval terheli a fogyasztást. A logika egyszerű: „dolgozz sokat, majd a fizetésedből lecsippentjük, ami kell”.
A másik iskola ezzel szemben az ÁFÁ-t tartja nagyon magasan, és a munkabért terhelő adóból tud látszólagos kedvezményeket osztogatni a népszerűségért. A mechanizmus itt is átlátszó: „kapsz egy kis kedvezményt a fizetésed után, cserébe a kasszánál úgyis mindent visszaveszünk”.
A trükk ugyanaz mindkét modellben: amit az egyik oldalon „odaadnak”, azt a másikon észrevétlenül visszahúzzák.
A különbség csak annyi, hogy melyik kézzel törik le a kifli csücskét.
Ezen a ponton elnézést kér a valahol megbújó matematikus.
Felteszi a kérdést, amely valójában mindannyiunk torkában ott feszül:
„Van annak legalább egy halvány esélye, hogy létezik olyan matematikai módszer, amivel ezt optimálisan lehet csinálni?”
A válasz: van. De ez nem az a világ, ahol ilyet használni szokás.
A civilizáció története tele van jobbnál jobb, ötletesebbnél ötletesebb adóformákkal.
A pénz istenségének felkent papjai évszázadok óta alkotják az újabb technikákat: célzott sarcok, ágazati csapdák, sávos szipolyozások, rétegre szabott adóhálók.
Minden ugyanabba a cilinderbe kerül, de egyre gyakrabban fordul elő, hogy a nyuszi már nem nagyon bújik elő.
Most tegyük félre ezt az ízetlen tréfát.
Közösségi pénzre szükség van.
Egészségügyre, oktatásra, gyermekvédelemre, tömegközlekedésre, infrastruktúrára.
És persze: űrprogramra, afrikai térítésre és keresztes hadjáratokra – a sor végtelen.
Ez a közpénz. Ez az, amit közösen adtunk össze, hogy az életünk egy kicsit kényelmesebb, biztonságosabb, élhetőbb legyen.
A baj csak akkor kezdődik, amikor elveszíti közpénz jellegét.
Mert attól kezdve nem mi döntünk róla. És nem kérdeznek meg többé arról, hogy kinek a kiflijéből hány csücsköt harapjanak le.
A világon a legmagasabb ÁFA-kulcsot ma is Magyarország tartja: 27%.
Ez nem csak Európa-rekord, hanem világszinten is a dobogó legfelső foka.
Ha lenne ÁFA-olimpia, Budapest rendezhetné a döntőt.
A lista másik végén Kanada, ahol a szövetségi áfa 5%, Svájc, ahol a normál kulcs 8.1% és Japán áll, ahol mindössze 10%.
Hongkong és Szingapúr gyakorlatilag ÁFA-mentes övezetek – ott a kifli teljes egészében a tiéd.
A sorozat korábbi részei:
1. Infláció – amikor a pénzed már a tárcádban is fogy
2. Vásárlói kosár – Gizikétől a gőzekéig
3. GDP – nő, tehát boldog vagy… vagy mégsem?
4. Államadósság – a nemzet hitelkártyája
5. Adórendszerek - ki fizeti a cechet? - SZJA
Koszi Ferenc – Nyitókép: Melczer Zsolt - AI illusztráció