A mai magyar oktatásban vannak jól mutató számok, melyeket statisztikákban, papíralapon, táblázatokban rögzítenek: létszámok, lemorzsolódások, heti tanóra-számok. A számok azonban nem árulnak el mindent, nem mutatnak a sorok közé, nem mondják el, mi történik valójában az osztálytermek zajában-csöndjében. A csönd ára Az iskola folyosója most is zsúfolt, a szünetben gyermekzsivaj tölti be a teret. A zaj megszokott. A felnőttek csendje nem. Egyre több tanár jelzi, „erről nem beszélünk”. Megtanulták, hogy egy óvatlan mondat a tanáriban, egy kritikus megjegyzés a szülői értekezleten, vagy a fogadóórán – veszélyes lehet. Igen, még egymás között is. Fotó: Abcúg A szülők is hallgatnak. Inkább nem is kérdeznek már rá, van-e szaktanár végre, hányadik osztályfőnök veszi szárnyai alá a gyerekeket. Nem akarnak „problémás szülők” lenni, nem akarják terhelni a saját gyereküket, sőt szinte már előre lehet tudni a választ is. A gyerekek figyelnek. Valójában nem a történelem-, vagy az irodalomórákon tanulnak a cenzúráról, hanem a mindennapokban, a saját életükben, az iskolai éveikben. Megtanulják, hogy nem érdemes kimondani bizonyos dolgokat, nem jó, ha rákérdeznek egy-egy alapvető helyzetre – jobb csöndben maradni. Ez a csönd korántsem üres. Teli van ki nem mondott történetekkel, kérdésekkel, értetlenséggel. Ott lóg a levegőben a sok kérdés – fojtott félelemmel társulva. A csend lassan beépül a falakba, a szavak közé, a zárójelekbe, a gyerekek jövőjébe. Mire felnőtté válnak ezek a gyerekek, pontosan fogják tudni, hogy a túlélés ára néha a hallgatás lehet. Amikor egy egész nemzedék megtanul hallgatni, vajon ki marad, aki elmondja majd az igazat? Eltűnő gyerekek A statisztikai adatok szerint az intézmények létszáma nem, vagy csupán szerény mértékben csökken, általában magasak az óvodai csoportlétszámok, az iskolai osztályok naplóiban is megfelelő a névsor szerinti létszám. De mi az, amit nem mutatnak a számok? Vannak gyerekek, akik heteken, hónapokon át egyszerűen nem írnak házi feladatot. Nem lustaságból, nem időhiány miatt, hanem egyszerűen nem értik, pontosan mi is az elvárás. Szövegértési problémák, matematikai logika megfoghatatlansága – a gyermek elvész félúton, a feladatok káoszában. Minden óra egy újabb kudarc, egyre messzebb kerül attól, hogy már a startvonalnál, eleve a feladatot megértse. Az oktatásért jelenleg a Belügyminiszter, Pintér Sándor felel. – Fotó: Papajcsik Péter/Index Felső tagozatba lépve sokan még mindig betűznek, próbálják kibogozni a magyar abc betűinek kiejtését, szavakká formálását. Nem tudnak olvasni – még tizenévesen sem. A pedagógus nem szól, nem segíthet, hiszen neki már nem ez a feladata, hanem a tananyag „leadása”. Ezek a gyerekek nem mennek el az iskolából, nem morzsolódnak le. Bejárnak, részt vesznek a tanítási órákon, próbálják a füzetükbe körmölni a hallottakat. Közben lassan mégis eltűnnek. Nem a pad mögül, a jövőből. Mire bizonyítványt kapnak, már nincsenek itt. A számok nem mutatják meg, hány gyermek tűnik el így, jelenlevőként, mégis hiányzóként. Ők papíron szerepelnek, de a valóságban eltűntek a sorok között. Nem a padokból hiányoznak, hanem a holnapból. Mert szövegértés nélkül, sok-sok kihagyott, nem megértett tananyag nélkül hogyan fogják megállni a helyüket az életben? Hogyan fognak kommunikálni, ügyet intézni, családot alapítani, dolgozni? Hogyan fognak továbbtanulni? Akár egy szakmát, egy hivatást? Hogyan fognak majd segíteni a saját gyerekeiknek? Az iskola, mint menedék Akadnak diákok, akiknek az iskola nem a tudás kapuja, hanem a menedéké. Sok gyermek reggel korán már bent van az iskola falai között. Nem azért, mert türelmetlenül várja a tanítás kezdetét, hanem azért, mert otthon nincs fűtés, az iskola előterében pedig kellemes meleg van már. A 15 éves és idősebb népesség megoszlása legmagasabb befejezett iskolai végzettség szerint (Férfiak) – Grafikon: Központi Statisztikai Hivatal Vannak gyerekek, akik az ebédidőben már az elsők között sorban állnak, és boldogan elfogadják a konyhás néni repeta ajánlatát is, hiszen otthon rendszeresen nincs rendes, meleg főtt étel. Akad, aki a könyvtárban tölti a délutánjait. Nem feltétlenül a könyvek szeretete miatt, hanem mert itt csönd van, senki nem kiabál vele, nem kell a fél tucat testvérrel osztoznia akár egy széken, vagy az asztallap egy részén a leckeíráshoz. Nekik az iskola nem csupán a jövőt jelentheti, hanem a jelenben adhat menedéket. Mert az iskola lehet a jövő ígérete is, de lehet maga a túlélés is. Három történet, amit nem mutatnak a számok. Az iskola rejtett arca, ami mögött láthatatlan sorsok vannak – de ki vezeti ennek a statisztikáját? Menyhárt Tamara – Nyitókép: MTI / Mohai Balázs – ÍgyÉlünk grafika