A legszebb dísz története - Laci Papa Almája
Egy különleges és nagyon személyes karácsonyi történet egy karácsonyfa díszről, egy természeti csodáról, a karácsony csodájáról.
A szülői házban az a szokás alakult ki nálunk – amióta kamasz koromban elértem a karácsonyfa csúcsát – hogy az én privilégiumom volt a fa díszítése karácsonykor. Ezt a több évtizedes szokást törte meg Apa 1995-ben, amikor maga is készített egy díszt: egy szép piros, ropogós igazi alma szárára kötött egy madzagot, és azt kötözte fel a fára. Nekem nyilván feltűnt a dolog, de akkor még nem tudtam, hogy ennek mi lehet a jelentősége. Szívbeteg volt, de mi, a család akkor még nem gondoltuk, hogy mennyire komoly a dolog. Azt, hogy azt a díszt ő már nem fogja levenni arról a fáról. Ő viszont nyilván tudta, hogy hamarosan mi vár rá, egészen pontosan három hét múlva...
Gyakran eszembe jut annak a csodálatos karácsonynak az emléke kapcsán a gyerekkorom.
Még mindig él bennem az az óvodás kisfiú, aki belépett vele a fürdőszobába. Mereven hátrabicsaklott nyakkal, tátott szájjal figyeltem őt, az óriást, domborodó izmait, erős karját. Visszaadhatatlan megnyugvással, biztonságérzettel töltött el, hogy ő, akinek vállán családunk nyugodt megélhetésének biztonsága nyugszik szemlátomást a világ legerősebb embere. Én is olyan akartam lenni, mint ő: hatalmas és erős. Lenyűgözve bámultam hogyan keni be borostás arcát hófehér habba mártott pamaccsal, majd pedig miként szántja végig azt a gyakorlott kézben fémesen csillogó borotva.
Hirtelen úgy éreztem nekem is el kell kezdeni borotválkozni. Tizenegynéhány év elteltével nőni kezd majd az én borostám is, addig sem árt gyakorolni a mozdulatokat. Az ilyen tökéletes mozdulatok begyakorlásához idő kell. Ő egy szempillantás alatt mindent megértett. Igaz, csak sima szappannal, de azért sikerült bepamacsolnom magam a fanyelű borzszőr szerszámmal, és ha nem is igazi borotvával, de legalább a fogkefém nyelével egészen ügyesen lehúztam a szappanhabot az arcomról.
Csillogó szemmel dicsekedett el Anyának: „Nézd csak, a fiunk milyen ügyesen borotválkozik!” Hatalmas, száraz, meleg tenyerével megsimogatta kobakomat, és én egyszerre úgy éreztem, egy apró lépcsőfokkal feljebb kerültem, közelebb az óriáshoz.
Csaknem másfél évtized alatt egészen elfelejtettem a fürdőszobában előttem tornyosuló óriás félelmetes izomzatának emlékképét; a filmsztárok, magazin modellek, s megannyi más izompacsirta kimosta agyamból. Az óriás gyermeki emlékképe helyébe egy öregedő, a jövőbe, az életbe vetett hittel eltelt emberke lépett: Édesapám. Aprótermetű családtagjaim közül, mint Gulliver léptem ki az idegen felnőtt világ ismeretlen óriásai közé.
A hűség, a tisztesség és az állhatatosság, talán ezek a legkifejezőbb jelzők rá. Mind olyan tulajdonság, melyekről csak évtizedek alatt lehet hiteles tanúbizonyságot tenni, s amelyeket gyakorta nem ismerünk fel időben. Ezekkel nagyon nehéz még életben óriássá lenni, különösen, ha egy beteg, pici emberről van szó. A nagyszerűség azonban nem azért létezik, hogy másoknak szemet szúrjon, hanem azért, amiért a csoda: csak, hogy legyen.
A kórházból még hazajöhetett egy hétvégére, az 1996. esztendő első és az ő utolsó hétvégéjére. A nagy pelyhekben hulló ropogós hó gyönyörű csipkébe öltöztette a Nagyerdő fáit, mint életének hajnalán nagyszüleim esküvőjének napján.
A kórházban aztán másodjára is eljött érte a halál, kíméletlen kegyetlenséggel. Ezt a második infarktust magam is láttam és azt is, hogy közben viccelődik. Szinte megfagyott ereimben a vér. Eszembe jutottak Karl May regényhősei, akik kínzócölöpön halálukig viccelődve, hergelve az őket módszeres kegyetlenséggel kínzó indiánokat, végül bátorságuk jutalmaként szertartásos dísztemetésben részesültek.
Gyermekkoromban még csak hittem az indiánregények hőseinek ilyen lelki erejében, abban, hogy Winnetounak „arcizma sem rándul” a kajovák kínzócölöpén elszenvedett korbácsütésektől, ott és akkor a kórházban azonban láttam is mindezt. Csak a szeme sarkában látszott egy félig felszáradt könnycsepp-barázda.
Az utolsó napokat éjt nappallá téve „hegynek felfelé rohanva” töltötte, elgyöngülő szíve iszonyatosan magas pulzusszámmal próbálta életben tartani a rábízott szerveket. Verejtékben fürödve csak percekre tudott elaludni. Rohamosan fogyó levegővel, egyre jobban elnehezülő tagokkal és a lassan-lassan leálló szervekkel az utolsó ilyen furcsa, nyugtalan álmában Kft.-t alapított, és gyümölcsöst telepített.
A világ számára az a pár nap villámgyorsan elröppent, viszont számunkra ugyanezen idő alatt – látva, hogy abba milyen tengersok küzdelem belefér – hitelessé vált a történet: Isten számára ez az idő elegendő egy egész világ megteremtéséhez. Azt már soha meg nem tudhatom, hogy Apa, az egykori legátus diák erről mit gondolt, beszélni akkor már nem nagyon volt ereje.
Egy pár darab kis érnek kellett volna csak vérhez jutnia, hogy az a nagyon kemény, hatalmas és drága szív egy kis oxigénhez juthasson; egy pár milliméternyi kis résre lett volna szükség a bal kamrához vezető koszorúerek tövében. A Mindenható Teremtőnek addig még soha nem volt akkora esélye megnyilatkozni előttem. Világosan láthatta, hogy számomra akkor az egész Univerzum legfontosabb pontja az a kis koszorúér darab volt; Neki viszont „odafönt” csupáncsak kevéske erőfeszítésébe tellett volna azt az ici-pici koszorúér torkolatot megnyitni! Én tényleg bíztam abban, aki gondját viseli az ég madarainak, a mezei liliomoknak...
Te, akinek még a szélvész és a víz is engedelmeskedik, és aki kérő imádságunkat meghallod, mert: „Kérjetek és adnak nektek, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak”; Te, aki vakoknak adtad vissza látását, ördögtől megszállott embereket gyógyítottál, bénákat szabadítottál meg kínjaiktól, véghezvitted a kenyérszaporítás csodáit, jártál a vízen és megjövendölt szenvedéseiddel megváltottad a világot bűneitől, miért ne figyelhetnél oda erre a szenvedésre?
Ha valakinek, hát akkor neked, Mindenható Úristen, látnod kellett volna, hogy ez a levegő után kapkodó, elgyötört, vézna, erőtlen kismadár: Édesapám egy óriás, aki nem szolgált rá olyan kegyetlen szenvedésre, mint amilyet még Jézus sem szenvedett el a keresztfán!
És egyszer csak elsüllyedt az óriási tengerjáró, én meg ott maradtam a saját apró kis mentőcsónakomban.
Apróra fogyott testében nagybeteg szíve legtöbb szervénél tovább bírta a küzdelmet. Abban a pillanatban tisztán és világosan láttam meg benne a legbátrabb, a legerősebb és a leghatalmasabb embert, pontosan úgy, mint ahogyan piciny gyermekkoromban, ott a fürdőszobában szappanos arccal, műanyag fogkefém nyelével: „borotvámmal” kezemben, még ha verejtékkel borított, összetört kis csontkupac maradt is belőle.
Még meleg kezére kapott egy kézcsókot Anyától.
Eljött Vízkereszt. Leszedtük, összecsomagoltuk a karácsonyfa díszeket, köztük az Apa által emlékül hagyott almát is.
Ennek holnap 30 éve, hogy Apa felrakta azt az almát a fára. Fantasztikus csodaként élem meg, hogy ez az alma még mindig megvan! Megaszalódott, összetöpörödött, de megvan. A szárán ugyanaz a madzag, amivel Apa felerősítette a fára. Nem rothadt meg, nem penészedett össze, nem esett le a szára. Az elmúlt 30 év alatt egyre keményebb és szárazabb lett.
Minden évben kitüntetett helyre kerül a karácsonyfán Laci Papa Almája.
dr. Zeke László - Nyitókép: Melczer Zsolt - AI illusztráció
