A széthullás szépségének diadala – Nobel-díjat kapott Krasznahorkai László
„A lényeget illetően vagyok tehát tanácstalan, a lényeget nem értem szégyenemre, s azt hiszem, őszintén bevallhatom, hogy a lényegből való ilyetén kiebrudalás igen fájdalmasan érint”
(Krasznahorkai László: Az urgai fogoly)
Kertész Imre 2002-es sikere után megvan a második magyar irodalmi Nobel-díj, amelyet ma Krasznahorkai Lászlónak ítélt a Svéd Királyi Tudományos Akadémia a „lebilincselő és látnoki életművéért, amely az apokaliptikus terror közepette megerősíti a művészet erejét” – az indoklás szerint.
Irodalmi Nobel-díjak esetén minden évben nagy a reménykedés, hiszen rendszeresen az esélyesek közé sorolják Nádas Pétert és Krasznahorkai Lászlót. Utóbbi már részesült korábban rangos nemzetközi elismerésben: 2015-ben elnyerte a Nemzetközi Man Booker-díjat (mai nevén Nemzetközi Booker-díj), amely így az előszobája lett a legrangosabb elismerésnek. Krasznahorkai könyveit számos nyelvre lefordították, rendszeresen vendégeskedik nemzetközi irodalmi fesztiválon, eseményeken. A művészetét méltatta többek között Susan Sontag vagy W. G. Sebald.
A legismertebb két műve a Sátántangó (1985) és Az ellenállás melankóliája (1989), részben a filmváltozatoknak is köszönhetően, amelyeket Tarr Béla adaptált filmvászonra egyéb Krasznahorkai-regények mellett. Fontos regényei továbbá a Háború és Háború (1999), Báró Wenckheim hazatér (2016) vagy a Herscht 07769 (2021).
Krasznahorkai nemzetközi népszerűsége annak köszönhető, hogy témái univerzálisak, nem szűkíthető le csak Magyarországra vagy tágabban Kelet-Európára. Elbeszélői szerkezete, a felsorakoztatott motívumai, az egzisztenciálisan őrlődő hősei a regényformáról és a művészetről egyetemesen beszélnek – többnyire önfelszámolásról, megszűnésről.
Végtelen mondatok, (poszt)apokaliptikus és kaotikus atmoszféra, várakozás a megváltóra, magányos, rögeszmés és tragikus figurák sora – néhány szóval ezek jellemzik művészetének világát.
Meglehetősen érdekes ilyen szempontból, hogy a bizottság választása Krasznahorkaira esett – általában olyan szerzőt emelnek ki, akinek a humán kondícióról mondanak valamit a művei.
Az író viszonya Magyarországhoz nem közömbös, foglalkoztatja a nemzet sorsa. Zárt és kihalt színterei sokszor inspirálódnak a magyar vidékből, kimondva-kimondatlanul is a szülővárosát, Gyulát tükrözik vissza.
Kilépésre nincs sok lehetőség: „Telik, de nem múlik” – írja Az ellenállás melankóliájának mottója, hiába tűnnek fel a megváltó-jelöltek, a hamis messiások vagy a Miskin herceg-féle krisztusi emberek.
Persze nem ugyanazt a lepusztultságot mutatja be a 40 éve íródott Sátántangó Magyarországa, amit a tavaly megjelent Zsömle odavan című regény. Utóbbi hangulatában is egy könnyebb, szatirikus történet arról, mi van, ha egy Árpád-házi leszármazottra bukkannánk ma Magyarországon. Mentalitásunk, társadalmi és emberi viszonyaink sokszor visszaköszönnek. Ezt a jelenséget tragikus nevetésként határozza meg az író egyik monográfusa.
Hasonlóképpen nem finomkodik Krasznahorkai, amikor interjúkban Magyarországról kérdezik. Idén az év elején egy svéd lapnak arról beszélt, hogy „ma Magyarországon már nincs remény”, sok haragos reakciót kiváltva.
Ettől függetlenül, ma minden bizonnyal még a bírálói is eltekintenek ezektől a megjegyzésektől, és a magyarság újabb Nobel-díjat ünnepel. Akkor is, ha Krasznai művészetében nem a reményé és az örömé a főszerep.
Ternovácz Dániel – Nyitókép: Wikipédia – Déri Miklós – ÍgyÉlünk grafika
