Az orosz-ukrán konfliktus történelmi háttere – A kozák szabadság születése
A legutóbb azzal fejeztem be, hogy a Dnyeper folyó nyugati oldalán a fejlődés más irányokat vett, mint a keleti parton. Azért, hogy megértsük, hogyan is történhetett ez, a mongol hódítás végéig kell visszanyúlnunk.
A mongol uralom szilárdnak hitt alapjai a 14. századtól egyre látványosabban elkezdtek omladozni. Az előző cikkben is említettem, hogy ezt használta ki a Moszkvai Nagyfejedelemség is. De tudjuk a történelemből: ha valahol egy hatalmi vákuum keletkezik, akkor az így nyert teret nemcsak egy játékos akarja betölteni. Témánk szempontjából itt ez a játékos elsősorban nem más, mint a Litván Nagyfejedelemség. A fő téma miatt én most nem kívánom átvenni ennek a történetnek a részleteit. A lényeg a sorsfordító, 1362-ben lezajlott Kék Vizek menti csata. Ebben a litvánok megsemmisítő vereséget mértek a tatárokra. Ezzel a győzelemmel Kijev, Podólia és a Dnyeper vidékének jelentős része litván fennhatóság alá került.
Fontos megjegyezni, hogy ebben a korban még nem beszélhetünk a modern értelemben vett ukrán nemzetről. A terület lakóit és nemeseit ekkor még ruszoknak (vagy ruténeknek) nevezték, akik a Kijevi Rusz kulturális és vallási örökösei voltak. A litván hódítás nem egy erőszakos asszimiláció volt, hanem sokkal inkább egy kulturális fúzió. A litván elit átvette a ruszok fejlettebb jogrendszerét, az óorosz (ruszin) nyelvet tette meg az állam hivatalos nyelvévé, és sok litván nemes felvette az ortodox kereszténységet. A helyi rusz elit számára ez a korszak egy békés, virágzó időszakot jelentett, ahol megőrizhették vallásukat és belső autonómiájukat.
Érdekes megemlíteni, hogy amikor a térséget a litvánok meghódították, a hódítók még pogányok voltak, míg a meghódítottak már ortodox keresztények – ezzel magyarázható a kulturális fúzió. De még érdekesebb szerintem, hogy miután 1387-ben Jogaila nagyfejedelem felvette a katolikus hitet a litván elittel egyetemben, nem történtek a korban gyakori vallási konfliktusok a nyugati és keleti keresztények közt.
(Kiemelendő, hogy 1387-ben egy házasság miatt történt az új vallás felvétele. A litván fejedelem, Jogaila nem mást, mint a mi Nagy Lajos királyunk leányát, a lengyel királynőt, Anjou Hedviget vette feleségül. Miután a keresztséget felvette, nevét Ulászlóra változtatta, és vele került a lengyel történelembe a Jagelló-dinasztia, illetve innentől kezdhetünk beszélni a lengyel-litván perszonálunióról.)
Bár fegyveres és véres vallásüldözés nem történt, a litván elit megkeresztelkedése elindított egy lassú, de megállíthatatlan politikai átalakulást. A törésvonalat nem az erőszak, hanem a jogi kiváltságok hozták el. A lengyel-litván államszövetségben ugyanis a legmagasabb tisztségeket, a politikai beleszólást és a teljes jogú nemesi privilégiumokat szigorúan a katolikusok számára tartották fenn.
A helyzet akkor vált még feszültebbé, amikor a két állam szövetsége az 1569-es lublini unióval szintet lépett. Létrejött a hatalmas Lengyel–Litván Nemesi Köztársaság. (Egy kifejezetten érdekes államalakulat volt, de erre most részletesen nem térnék ki.) A rusz földek ezzel pedig közigazgatásilag közvetlenül a lengyel korona alá kerültek. Ezzel a helyi rusz elit válaszút elé került: ha politikai karriert akartak befutni vagy meg akarták tartani a befolyásukat, önként el kellett hagyniuk őseik hitét. A 16. század végére ez a réteg szinte teljesen „ellengyelesedett” és katolizált.
A rusz társadalom ezzel lényegében lefejeződött. A felső elit elhagyta a kultúráját, míg a kisemmizett alsóbb néposztályok, a parasztok és a jobbágyok szilárdan megőrizték az ortodox identitásukat. Ők ott maradtak a lengyel katolikus földesurak kíméletlen gazdasági elnyomásában, képviselet és fegyveres védelem nélkül. És ez egy fontos pont, ugyanis amíg a litván katolikus elit még mindig inkább a vallási toleranciát képviselte, addig a lengyel elit ezt a hagyományt nemigen követte.
A kozák szabadság és a puskaporos hordó
Ez a tarthatatlan társadalmi és vallási feszültség hívta életre a Dnyeper folyó vadregényes, déli határvidékén – amit ekkoriban kezdtek el Ukrajnaként, azaz „határvidékként” emlegetni – a történelem egyik legizgalmasabb katonai közösségét: a kozákságot (Zaporozsjei Szics).
A déli, mocsaras szigetekre és sztyeppékre menekülő szabad harcosok, parasztok és kalandorok egy sajátos, korai katonai demokráciát működtettek. Vezetőiket, a hetmanokat maguk választották a gyűléseiken, és büszkén védték személyes függetlenségüket minden külső hatalommal szemben. Mivel kiváló katonák voltak, a lengyel királyok gyakran fogadták fel őket zsoldosként a tatárok vagy az oroszok ellen, cserébe pedig különféle kiváltságokat kaptak és autonómiát élveztek a lengyel-litván államon belül, de a teljes nemesi szabadságjogokat sosem akarták megadni nekik. A lengyel vezetés és a kozákok viszonya emiatt egy folyamatosan ketyegő bombává vált: a kozákok még több autonómiát és elismerést akartak, a lengyel nemesség viszont csak engedetlen, lázadó jobbágyokat látott bennük, akiket meg kell regulázni.
Robbanás a határvidéken: Bohdan Hmelnickij színre lépése
A puskaporos hordó végül 1648-ban robbant fel, amikor egy karizmatikus, sértett kozák kisnemes, Bohdan Hmelnickij az élére állt az elégedetleneknek. Hmelnickij személyéről kicsit érdemes beszélni. Kozák származású kisnemes volt, aki a katonai karriert választotta. Részt vett több csatában a törökök és a tatárok ellen, bár az tény, hogy első csatája után őt a törökök elfogták, és emiatt egy ideig az Oszmán Birodalom területén élt, ahol elsajátította a török és a tatár nyelvet. Miután kiváltották a váltságdíjat, visszatért a lengyel-litván állam területére. Elég jelentős befolyásra tett szert a kozákok körében, és ő ahhoz a párthoz tartozott, amely lojális volt a lengyel koronához. Ez azért jelentős, mert IV. Ulászló lengyel király is bizalmába fogadta, és lényegében a segítségét is kérte egy leendő háborúra való előkészületek miatt.
De ez miért ennyire fontos? Nem akartam belemenni részletesen, de fontos, hogy meg tudjuk érteni, hogyan is működött ez a különleges állam. A Jagelló-ház kihalásával az államalakulat egy választásos monarchiává alakult, melynek keretében a lengyel főnemesség választotta az uralkodót. Még nehezebb, hogy a Jagellók kihalásával (akiknek azért voltak központosító törekvéseik) a nemességnek lehetősége volt hatalmát megerősíteni, olyannoira, hogy a Szejm (országgyűlés) hatalma nagyon megnőtt a mindenkori uralkodóval szemben. Minden uralkodónak beiktatása előtt alá kellett írnia az úgynevezett Henrik-cikkelyeket. Ennek a lényege, hogy a király a Szejm nélkül nem vethet ki új adót, nem indíthat háborút, de még sereget sem toborozhat. Na és itt lép a képbe Hmelnickij.
1644-ben kitört egy nagy háború az Oszmán Birodalom és Velence közt, amelyben Velence a szélrózsa minden irányába követeket küldött segítség reményében. IV. Ulászló látván, hogy itt az esély esetleg egy nagy csapásra a kor legnagyobb fenyegetésével szemben, háborúba akart volna lépni, de a Szejm nem engedte a toborzást. De a király ezért nem is a Szejmhez fordult, hanem a Zaporozsjei Szicshez és Hmelnickijhez. A király felkérte Hmelnickijt, hogy szervezzen egy sereget ezen a vidéken, és készítse fel a háborúra, cserébe Ulászló garantálta egy új kiváltságlevél kiállítását a kozákok számára. Azonban a terv kitudódott, és a Szejm megtiltotta a toborzást, elvetette a háború tervét, és fel akarta oszlatni a hadsereget, amit eddig toboroztak – ezzel elértünk a gyújtóponthoz, a lázadáshoz.
Hmelnickij nemcsak fellázadt, hanem zseniális diplomáciával szövetséget kötött a krími tatárokkal. Több csatában legyőzte az ellene küldött lengyel csapatokat, sőt olyan megsemmisítő csapásokat mért a büszke lengyel hadseregre, amelyek megrázták egész Európát. Ez a felkelés már nem egy egyszerű parasztlázadás volt: ez volt az a történelmi perc, amikor a Dnyeper menti rusz lakosság a kozákok fegyverei mögé felsorakozva, a lengyel elnyomással szemben elkezdett önálló, tudatos nemzetté kovácsolódni.
Hmelnickij látványos katonai sikerei azonban egy hatalmas dilemmát is szültek. A kozákoknak sikerült megrendíteniük a lengyel uralmat, de ahhoz nem voltak elég erősek, hogy egyedül, két tűz között – a lengyelek és a kiszámíthatatlan tatárok szorításában – hosszú távon is megvédjék az autonómiájukat. Külső, tartós szövetségest kellett keresniük, ez a kényszerűség pedig egyenesen a keleti szomszédhoz, a megerősödött Orosz Cársághoz vezette őket.
Lukács Gábor - Nyitókép: Melczer Zsolt - AI illusztráció
