Dél-amerikanizálódás: Magyar Banánköztársaság?
Magyarországon (az egykor volt „Európa éléskamrájában”) a legolcsóbb gyümölcs lassan a banán. Egyfajta banánköztársaság szimbolikus jele is lehetne ez talán. Egy olyan állammá alakultunk az elmúlt évtizedekben, amelyben a helyi politikai-gazdasági elit (a multik közbenjárásával) szépen lassan kifosztották hazánkat. Mindez úgy, hogy az éghajlat közben nem változik. Dél-Amerika Copacabana és riói karnevál nélkül…
A rendszerváltás utáni időszak (amikor is „nem tetszettünk forradalmat csinálni”) tág teret adott arra, hogy a kommunista rezsim haszonélvezői átmentsék hatalmukat, vagyonukat a „rendszerváltás” utáni időszakra. KISZ vezetőkből prosperáló cégek vezérigazgatói lettek, a párt elit tagjai irdatlan vagyonokat privatizáltak ki „spontán”, az ügynök aktákat még mindig nem sikerült teljes körűen megnyitni, nyilvánvalóan a most már 16. éve egyeduralkodó állampártnak, a Fidesznek sem, ami közvetett, de egyértelmű bizonyítéka annak, hogy érintettek.
Magam a kialakuló új rendszert frissen végzett jogászként „feudál-kommunista surmó-kapitalizmusként” határoztam meg a rendszerváltás hajnalán. Azt hiszem nem tévedtem. Bár ez akkoriban inkább csak valamiféle megérzés, intuíció volt, amit a furcsa színű zakók, idétlen megnyilatkozások, bumfordi viselkedés generált bennem. De ma már a bizonyosság ennél jóval komolyabb alapokra támaszkodik. A kelet-európai oligarchákból földesurak lettek, az ország földvagyona tucatnyi család tulajdonában van, főispánok irányítanak vármegyéket, nem is nagyon leplezett vazallus rendszerbe igazodik az államrend, egyfajta abszolutizmust szentesítve, a parlament lényegében kiiktatva a rendeleti kormányzással, hadd ne soroljam.
Az ilyen jellegű feudalizálódás feltűnően hasonló mintázatokat mutat a latin-amerikai országok történetével, ahol 200 év sem volt elegendő ahhoz, hogy bármely gazdasági mérőszám tekintetében akárcsak megközelítsék Nyugat-Európát vagy az Egyesült Államokat. Ez a hasonlóság kiterjed a rendszerszintű, a csaknem teljes gazdasági-politikai elitet jellemző korrupcióra, populizmusra, mégpedig következmények nélkül. És mindez áthatja a társadalom egészét.
Brazíliában „jeitinho” néven ismeretes a kisstílű törvényszegés, a jogszabályok megkerülése, a jogalkotó akaratának kijátszása. Valami olyasmi ez, mint nálunk amikor „megoldjuk okosba”. A közerkölcs egyik gátja éppen az, hogy igen széles néprétegek gondolják azt, hogy igaza van a politikusnak, amikor lop (ő maga is azt tenné, ha a helyében lenne), biztos abban, hogy mindenki lop, ezért ne kábítsák azzal, hogy le kell váltani a korrupt vezetést, mert a többi is ugyanazt csinálja…
Szóval nagyban dél-amerikanizálódunk. Az új keletű arisztokrácia szentesíteni látszik a feudális trónörökösi rendszert, ahol az uralkodó családja és az oligarchátus nagy kiterjedésű uradalmakat alakít ki és birtokol (nemcsak a földbirtokokra, hanem egész ágazatokat, iparágakat is ide ide értve), ahol közmunkások dolgoznak félig-meddig napszámban, csaknem úgy, mint az ókori Róma latifundiumain a rabszolgák. A kontraszelektív rendszerben az elit degenerálódik, miután fontosabbá válik a lojalitás, mint a szakértelem. A gátlástalan populizmus eszközével élve, s a korlátlan erőforrások birtokában a vezető elitnek általában nem jelent különösebb gondot magát újra megválasztatni a pusztán ígérgetni képes, megosztott, erőforrás híján osztogatni képtelen ellenzékkel szemben.
Az ilyen rendszerek kialakulásának és fenntartásának fontos feltétele, hogy a szavazásra jogosult lakosság többsége kellően tájékozatlan, demotivált, befolyásolható és szegény legyen. Ezzel áll szinkronban a közoktatás mostoha sorsa, a pedagógus, mint zabolázandó potenciális ellenzék és a propagandát harsogó közmédia.
Az eredmény persze a társadalmi különbségek ollójának szétnyílása, a társadalmi egyenlőtlenségek kiéleződése. A dél-amerikanizálódás végpontja egy olyasféle rendszer, mint Kolumbia, vagy Brazília, amitől persze még messze állunk, de nálunk is – mintha kottából játszanánk – úgy szakad szét a társadalom nagyon gazdagokra és nagyon szegényekre, hasonló módon vékonyodik el (vagy ki sem alakul igazán) egy erős középosztály.
Van egy nagy probléma ezzel az egésszel. (Több is persze, de én most egyet emelnék ki.) Az úgy nagyon nincs rendben, hogy a társadalom dél-amerikanizálódik, az éghajlat meg nem! Brazíliában a Copacabana tengerpartján, a karibi égbolt és a homokos tengerpart nem alkalmas arra, hogy évente egyszer, a téli időszakban emberek fagyjanak halálra, mint minálunk. Ott egy fürdőgatyában focizva a homokban egy nincstelen fickó nem különbözik a milliárdostól, s ha elég tehetséges még Pelé is lehet belőle. Ott a legnagyobb nemzeti ünnep szamba iskolák táncversenye (ami nagyon kevéssé hasonlít nemzeti gyásznapjainkhoz, az aradi vértanúk halálára és a nemzet szabadságharcának elbukására, vagy Nagy Imre kivégzésére való megemlékezésekre). Ott a favelákban lakó nincstelenek hiteleket vesznek fel a riói karneválon való fellépés díszes ruháihoz, amiben felvonulhatnak. Ott egy tehetséges, zenéhez értő dobos (aki képes egy két-háromszáz fős dob-zenekart betanítani), olyan kincset ér, ami felülírja az állam büntető szigorát. Ha éppen börtönbüntetését tölti kiengedik a fesztivál idejére, mert fontosabb társadalmi érdek a megfelelő szamba muzsika a fesztiválon, mint az, hogy az illető börtönben üljön. Nem fog elszökni, mert tisztában van a munkája fontosságával, megbecsültségével. Majd ha vége a fesztiválnak, akkor visszamegy a börtönbe, de a fesztivál alatt társadalmi érdekből nem lehet rab. Be kell tartani a fontossági sorrendet!
Tehát, ha már Dél-Amerikát csinálnak hazánkból, azt próbálják már meg úgy, hogy az éghajlatot is annak megfelelően átalakítják! És ha ez nem megy, akkor keressünk más megoldást! Például építsünk egy békés, igazságos, modern, európai és élhető országot, hogy jókedvű, felszabadult polgárok lakják e szép hazát!
dr. Zeke László – Nyitókép: ShutterStock – ÍgyÉlünk grafika
