Ki vigyáz azokra, akiket nem lehet hova tenni? Egy kisgyermek története a magyar gyermekvédelmi rendszer pereméről
A történet a képzelet szüleménye, a valósággal való bármiféle egyezés a véletlen műve.
Létezik egy csatorna a gyermekvédelmi rendszer mélyén, ahová csak kevesen látnak be. Oda kerülnek azok, akiket a társadalom nem tud hova tenni. A „csatorna” persze nem hivatalos kifejezés, inkább belső szóhasználat: így nevezik azt a folyamatot, ahol a gyerekek – papíron védve – valójában tárgyakká, tényezőkké, problémává válnak. A rendszerben mozgó szakemberek tudják: ez az a hely, ahol a gyermeksorsok „forognak” tovább. Hol azért, mert megszületnek. Hol azért, mert megárvulnak. Hol azért, mert valaki a végtelenségig tartó állami szekatúra miatt egyszer csak beadja a kulcsot.
A rendszer árnyékában
A gyermekotthonok és lakásotthonok túlterheltek, az integrált intézmények emberhiányosak. A bent dolgozók kiégettek, sokan már csak a lelkiismeretük, a kötelességtudat és az utolsó csepp empátia miatt maradnak. Ide már nem lehet több terhet pakolni. A nevelőszülői hálózat maradt az utolsó működő védvonal – ha ugyan még működik. A kormány családvédelmi politikája a plakátokon harsog, miközben a terepen ezek az emberek a létminimum határán próbálják menteni, ami menthető.
Egyszer csak megjelenik egy adatlap a rendszerben: négyéves gyermek, nevelőszülő felmondott, minden rendben, közösségbe mehet. A leírás steril, a hangnem semleges. Egy jó érzékű nevelőcsalád azonnal jelentkezik: vállalják, főállás mellett is, szeretettel, nyitott szívvel. Minden rendben, papíron.
A nevelőcsalád reménye
Aztán az „átvétel” pillanatában valami megroppan. A gyermek eszelősen ordít, kapaszkodik az új anyába, mintha az élete függne tőle – és talán tényleg függ is. Onnantól kezdve nem lehet letenni. Nem beszél, nem eszik mást, csak kétféle ételt – az egyiket egyfajta keksz. A család lassan ellehetetlenül: az ébrenlét minden percét ez a kis test igényli, aki valójában nem tudja, hol van, és mi történik vele. Autisztikus jegyeket mutat, kommunikációra képtelen, félelemből és ragaszkodásból épít maga köré falat.
Egy nap mégis csoda történik. Kiviszik a közeli játszótérre. A gyermek először néz körbe igazán. Nézi a rohangáló, nevető gyerekeket, és a szemében mintha fény gyúlna. Aztán hazamennek, és minden visszatér a régi kerékvágásba.
A felismerés – egy sötét világ
A nevelőanya végül felkeres egy orvos ismerőst. A vizsgálat hosszú és alapos. Az eredmény dermesztő: a gyermek szinte vak. A világ, amit eddig érzékelt, csak színek és mozgó foltok kavargása volt. Az értelmi fogyatékos, majdnem vak kisgyermek eddig egyedül élt a sötétben – anélkül, hogy bárki észrevette volna. Az ilyen gyermekekhez különleges felkészültség, állandó jelenlét, igazi odaadás kellene. Csakhogy az a szakembergárda, aki ezt tudná adni, ma már a társadalom peremén vegetál.
A nevelőcsalád végül – szívszorító döntéssel – visszaadja a gyermeket a rendszernek. A fájdalom után marad a csend. Az anya napokig nem tud megszólalni. A kisgyermek pedig újra bekerül a csatornába.
Vissza a csatornába
Néhány nappal később újra felbukkan egy adatlap. Négyéves gyermek. Nevelőszülő felmondott. Minden rendben, közösségbe mehet. És a körforgás folytatódik. Nem a gyerekek vesztek el a rendszerben – mi vesztettük el őket.
És amíg ezt nem mondjuk ki, addig nem lesz, aki valóban vigyázzon rájuk.. Csak épp valahol, a sorok között, elveszett egy gyermeki tekintet, amely már sosem látja a fényt.
Koszi Ferenc – Nyitókép: Illusztráció – Koszi Ferenc AI grafika
