Magyar Péter és a TISZA Párt tüntetése a propagandagyár ellen
Kora délután érzékelhetően fújt a szél Kunigunda utcájában. Mintha a Tisza maga küldte volna előfutárait, hogy figyelmeztessen, elérkezett a változás ideje.
Az MTVA székházánál gyülekező tömeg egy szürke monstrum árnyékában, a kormányzati propaganda jelképévé vált épület előtt gyűlt össze. A tömeget elöntötte a remény, a csalódottság, és valami új, bizsergető érzés, amely azt suttogta: talán ma más lesz, talán ezzel a nappal valami más veszi kezdetét.
“Elég volt!” – visszhangozták az emberek, ajkaikról fáradhatatlanul zúgott az elégedetlenség, mintha a Tisza morajlását lehetne hallani Budapesten.
A várakozás feszültsége a levegőben lebegett, és mindenki érezte, hogy ez a nap tényleg különleges. A tömeg színes volt, mint maga az ország: fiatalok és idősek, családok, barátok, akiknek az arcán a jövő iránti remény és a múlt iránti keserűség vegyesen tükröződött. Az idősebbek mélyebb, fájdalmasabb sebeket hordoztak, míg a fiatalok inkább a jelen kihívásait és a jövő bizonytalanságától tartottak.
A szél ereje mintha segített volna kifejezni mindazt a felhalmozott érzést és feszültséget, amely az emberekben élt. Ahogy az emberek sorra hallgatták a beszédeket, a közös cél és az összetartozás érzése mind erősebbé vált.
Nagy Ervin szavai különösen mélyen hatottak a hallgatóságra, mikor a félelemről beszélt – arról a gátlásról, amely a szabadság útjában áll. Bruti szatirikus, keserédes humorral teli előadása különösen megérintette a tömeget, amelyben a szívszorító fájdalom és remény vegyesen tükröződött. Miközben őt hallgattam, éreztem, hogy ez az emberi hang oly sokunkat ér el, mintha minden fájdalmas kiábrándulást és csalódottságot feldolgozna a közös cél érdekében. Nagy Bandó András szavai pedig még mélyebben értek el hozzánk, miközben szarkazmusba burkolva beszélt a valóságról.
És akkor felcsendült Hadházy Ákos neve. Nem más, maga Magyar Péter hívta fel a színpadra. Olyan dolog történt, ami a magyar politikában talán még soha. A levegő megfagyott körülöttünk. Az emberek Hadházy Ákos nevét suttogták, még akkor is, amikor a beszéde már kezdetét vette. Ő, aki korábban többször szembekerült Magyar Péterrel és nyílt vitáikban nem egyszer feszült pillanatokat éltek át. A tömeg izgalma szinte kézzelfogható volt. Vajon mit fog mondani Hadházy? A levegő megdermedt, ahogy elkezdett beszélni. Szavai mindenkit megleptek. Nem a szokványos, politikai viták hangján szólt, hanem emberien és őszintén. Elismerte a helyzet nehézségét, a rendszer lebontásának lehetetlenségét, de hangjában egy acélkemény elszántság is jelen volt, ami mindannyiunkban új erőt ébresztett. A közmédiának hazudott propagandagyár előtt ebben a pillanatban úgy tűnt, minden személyes ellentét eltűnik, és csak a közös cél marad.
Ahogy Hadházy beszéde véget ért, a tömeg dübörgésbe kezdett, majd a színpadra lépett Tarr Zoltán, aki éles kritikával illette a kormány politikáját. Felidézte, hogy már az oktatási tüntetések során is hasonló követeléseket fogalmaztak meg. Orbán Balázs kijelentéseire is reagált, amelyek 1956-ra és az orosz–ukrán háborúra vonatkoztak. “Hazaáruló, hazaáruló!” – skandálta a tömeg válaszul Tarr felszólalására, élesen bírálva Orbán szavait, amelyeket a képviselő félreérthetetlennek és az ország szuverenitására nézve veszélyesnek tartott.
Felemelte a hangját a női politikusok mellet is, akiket a kormánypárt egyszerűen eldob, ha úgy kívánja. Követelte a független, szabad sajtó visszaállítását, amelyet a demokrácia alappillérének nevezett.
Mindenki érezte, hogy amit mondott, nemcsak politikai állásfoglalás, hanem az ország jövőjéért való kiáltás volt.
Majd jött Magyar Péter, a Tisza vezére, aki sokak számára a remény jelképe lett. “Elég volt!” – kiáltotta Magyar Péter, és a tömeg válaszolt: ezernyi hanggal visszhangzott a kiáltás, az igazság és szabadság kiáltása. Az emberek megértették: itt és most nem pusztán szavak hangzanak el, hanem a közösség ereje, az összetartozásé, amely az igazságért kiált. Miután Magyar Péter felment a színpadra, úgy tűnt, hogy a közönség egy emberként figyel, a korábbi beszédek lendületét és érzelmi hullámzásait most valami komoly és határozott felváltotta.
Amikor a Kádár-rendszerre utalt, mintegy iróniaként, szembeállította a múltat a jelennel – sajnos éreztük a hasonlóságot. Az emberek szinte egyöntetűen hallgatták a szavait, mintha régen tapasztalt, kollektív fájdalom került volna felszínre. Szavai nem csupán bírálatok voltak, hanem egyfajta hitvallás a sajtószabadság és a valós tájékoztatás fontossága mellett. „Hazaáruló!” – visszhangozták a tömeg soraiból amint elhangzott Orbán Balázs neve. Végül a beszéde végén arra kérte a jelenlévőket, hogy bojkottálják a propagandát és hirdessék az igazságot. Azt mondta, hogy lépésről lépésre, tégláról téglára fogják visszavenni az országukat. Ahogy befejezte, a tömegben újra felcsendült az elszántság és az egység kiáltása: mindenki érezte, hogy ez a nap több volt, mint egy egyszerű tüntetés.
Amikor Magyar Péter megkísérelte bejutni a székházba, hogy felolvassa a 16 pontot, a feszültség tetőpontjára ért. Mindenki érezte, hogy itt és most eldől valami.
A csalódás szinte áradatként söpört végig a tömegen, amikor a rendőrség megakadályozta az élőláncot. De a remény nem tűnt el. Ahogy a „Tavaszi szél” dallamai átszőtték az utcát, új kezdet érzése lengte be a teret.
A rendőrsorfal, amely megakadályozta a székház körül az élőlánc létrejöttét, nem tudta eltántorítani a tömeget. Tudtuk, hogy ma nem csak a közmédiáért tüntettünk; a jövőnkért álltunk ki. Ahogy a konfettik színesen hullottak, és a dallam a remény új kezdetét hirdette, éreztük, hogy a Tisza folyója, amely annyi évtizedes harcok tanúja volt, tovább sodorja a változás áramlatait.
Ahogy a tömeg lassan oszlani kezdett, mindenki magával vitte a közös élményt, a szabadságba vetett hitet és a változás szikráját. Vártuk, hogy Október 23-án újra találkozzunk, hogy folytassuk ezt a küzdelmet, és hogy egyszer valóban bekövetkezzen a változás
