Kicsit hosszabban és nem pont így, de a nagy sikerű Üvegtigris című filmben hangoztak el ezek a mondatok egy zseniális jelenetben Rudolf Péter és Kálloy Molnár Péter között. Millió és egy helyről idézhettem volna, de valamiért most csak ez ugrott be. Egy ország áll most döbbenten, lesújtva, értetlenül. Meghalt Kálloy Molnár Péter, mindössze 55 évesen. Péter szeretetreméltóságából, barátságosságából, nyitottságából adódóan sokaknak van személyes élménye vele. Természetesen az Ígyélünk.hu szerkesztőségében is vagyunk páran, akik ismerték, jól ismerték, esetleg baráti viszonyt ápoltak vele. A halála már nem hír, azzal már számtalan hírportál sokkolt bennünket. Mi emlékezni szeretnénk! A Barátra, a Polihisztorra, a Művészre, de legfőképp az EMBERRE! dr. Zeke László: Kálloy Molnár Péter a jó barát Egy vagány debreceni srác itt hagyott bennünket. Ilyen jelző nincs, hogy „közszeretetben álló”, mégis tudjuk, hogy van, mert Peti az volt. Milyen szörnyű, hogy „volt”… Debrecenben arról híresült el az Ady Gimnázium, hogy dráma tagozata nagyszerű színészeket adott az országnak. Köztük az elsőt, az úttörőt: Kálloy Molnár Petit. A szomorú napon, amikor megtudtuk, hogy nincs többé. Az összes hírportál megemlékezett káprázatos, sokszínű tehetségéről. Köztudomású, hogy milyen színészi kvalitásai voltak, hogy műfordított, rendezett, zenélt, szinkronizált, verseket írt, mindezért egy ország szerette. Kálloy Molnár Péter, 2016. – Fotó: Wikipédia – Takács István Hogy ezen túl én miért szerettem, az persze egy másik kérdés. Barátomnak tudhattam, az első pillanattól kezdve, ahogy megismerkedtünk. Pontosan az a közvetlen srác, akinek gondolnánk, ha csak a szenzációs karakter szerepei alapján lenne róla benyomásunk. Egy a csillebérci táborban forgatott tévés produkcióban dolgoztam vele együtt. Amikor a Levente „Móka Miki” Péter és csapata rendezésében készülő produkcióban („Ez is valami?” volt a címe) az én feladatom volt a csibészkedő kamasz szerepét játszó Peti (és Kálid Artúr) szövegét megírni. Ahogy megtudta, hogy debreceni diákként „atyafiak” vagyunk olyan elánnal követte az instrukciókat, hogy öröm volt nézni. Nyilván nincs így, de azt a benyomást keltette, hogy azért ropja olyan fergetegesen a rock and rollt a tőlem kapott rózsaszín párduc jelmezben, mert azt a debreceni cimborától kapta. Mintha gyerekkori barátok lettünk volna. „Visszamenőlegesen” vált gyerekkori jó baráttá. Önzetlen, nagy szívű emberként soha nem tagadott meg tőlem semmiféle kérést. Az első szóra eljött segíteni egy rádiós beszélgetéshez, ami az akkoriban megjelent mesekönyvem kapcsán készült és felolvasott egy részletet az egyik meséből olyan varázslatosan – azon a jellegzetes hangon, amit a kicsik és a felnőttek egyaránt érezhetnek csak nekik szólónak –, hogy elszorult a torkom és könny szökött a szemembe. Nem hagyott nyugton az az érzés, azt kívántam, hogy ezt más is átélhesse: nem nyugodtam, amíg hangoskönyv nem lett a dologból (Borzontorz meséi). Ez már nem egy baráti segítség volt, hanem komoly színészi munka, igazi feladat, sok idő és energia ráfordítással. Egyetlen fillért sem kért a munkáért, csupa szívjóságból és ügyszeretetből adta ajándékba azt a csodálatos hangot, ami már csak felvételekről szólal meg. Akit, amely feladatot szeretett, azt szívét, lelkét beleadva szolgálta alázattal és rendkívüli szaktudással, csillogó szemmel és azzal a feledhetetlen hamiskás mosollyal szeme sarkában, amivel mindenkit le tudott venni a lábáról. Borzontorz illusztráció Én persze vérszemet kaptam és látva ügyszeretetét, tettvágyát és tehetségét újabb és újabb közös feladatokat találtam ki a magunk számára és gyönyörűségére. Ezekben önzetlen partner volt, mert nagyon szeretett játszani, alkotni, álmodozni nagy tervekről. Olyan elegye volt egy lelkes, játékos kiskamasznak és egy vérprofi művésznek, amihez hasonlót elképzelni sem tudok. A feladat, az ötlet játékossága, szellemessége (véletlenül sem a „haszon”) érdekelte, attól tudott beleszeretni a feladatba. Megcsináltunk Pesti Gábriel, a XVI. századi magyar meseszerző Esopus fordításaiból egy animációs sorozatot. A Biblia utáni első magyar nyelven kiadott könyvből, a csaknem ötszáz évvel ezelőtti magyar nyelven szóló szöveget felmondani egy mai animációhoz – ez érdekelte. A Borzontorz meséiből csináltunk egy iPhone/iPad applikációt, az első interaktív mese alkalmazást, amelynek illusztrációi érintésre megelevenedtek. Ez érdekelte, ebben szívesen volt részes. Csináltunk egy MeSeMeS sorozatot (a mese és az SMS keveréke: üzenettel bíró, 160 karakternél nem hosszabb történet); egy új műfaj. Na, ez érdekelte. Stílusosan 160-at mondott fel, barátságból ügyszeretetből, szenzációsan. Olyan profizmussal, amit álmomban sem merészeltem volna megkövetelni bárki ember fiától, de ő magától megtette. Többször nekifutott a mulandóságról szóló MeSeMeS-nek, kísérletezve a mulandóság szó „u” betűjével, hogy mennyire kellene azt – a történethez illően kicsit hosszabb „ú” hangzóval mondani (úgy döntött, hogy a szabályos hosszú „ú” fele/negyede lenne az odaillő). Tette mindezt úgy, hogy a teljes verbális, fonetikus fegyvertárát felvonultatta. Mindent, ami hangban kifejezhető. Nyögések, felkiáltások, sóhajok, szuszogások olyan arzenálja, amit rengeteg pénzért sem lehetne megvenni. (Ezekből a hangmintákból egy több száz tételből álló minta sort tudtam elmenteni magamnak filmek, animációk utómunkáihoz.) Meggyőződésem, hogy szakmája legnagyobb „hangásza” volt. Próbáltam viszonozni azt az áradó segítőkészséget, amit tőle kaptam, így – miközben leesett állal figyeltem tehetségének sokszínű tobzódását – magam is beszálltam egy-két projektbe, például zenés produkcióihoz animációs klippel. De azt a sodró lendületet, ahogyan habzsolta a művészi alkotó munkát nem lehetett követni. A sok-sok színházi szerep, rendezés, versírás, műfordítás, koncertezés, filmezés követhetetlen tempója már-már félelmetes volt. Annak, hogy Peti ilyen jó volt az improvizációban (lásd pl. a „Beugró”) is az lehet a magyarázata, hogy elképesztő tehetsége folytán feszítette a feladat, az alkotási vágy. Mert az improvizáció is alkotás: a pillanat tört része alatt létrehozott poén, csattanóval lezárt mini történet. Olyan műfaj, amit csak a legmerészebbek, legszellemesebbek, legtehetségesebbek tudnak. Mint a virtuóz jazz zenészek, hangszereik legnagyobb mesterei, akik szólói a pillanat szülöttei. Ilyen mestere volt Peti a hangnak, a szónak, a testbeszédnek, az érzelmeknek, a színész mesterségnek. Pont ez a része az az ő művészetének, amit tanulni nem lehet, amire születni kell. Kálloy Molnár Péter felolvas – Fotó: a szerző felvétele Utoljára Debrecenben találkoztunk. Az Odeon színházban eljátszották a legendás SÖR (Shakespeare Összes Rövidítve) és a GÖRCS ( a Gondviselő Összes Regéi és Cselekedetei) darabokat, amelyben Kálid Artúr és Gáspár András volt a partnere. Nagy családi esemény volt ez a két előadás nálunk, ugyanis a két fiam a SÖR DVD-n nőtt fel. Még kisiskolás gyerekek voltak, amikor próbaképpen megmutattam nekik a SÖR-t; kíváncsi voltam, hogy mennyire veszik a poénokat (úgy, hogy Shakespeare drámáit még egyáltalán nem ismerik). És minden poén leesett! Óriási röhögések közepette nézték, mi több: „rongyosra nézték” a DVD-t. Sokszor megesett, hogy amint véget ért, rögtön kezdték újra (ahogy a pici gyerekek szokták kedvenc mesefilmjeikkel). Ez akkoriban volt, amikor az általános iskolában arra kényszerítették őket, hogy egy-két nem nekik való színházi előadást nézzenek, meg, s ami miatt szabályosan megutálták a színházat. Aztán jöttek Petiék. „Apa, hát ez is színház?” – kérdezték csillogó szemmel. Azóta a fiaim felnőtté váltak és tudják mi a művészet. Gyermekkoruk fényesen csillogó emlékét nézték újra a bálvánnyal, a csodálatos varázslóval, élőben azon a két varázslatos estén Debrecenben. Az utolsó debreceni találkozón is felhozta a régóta dédelgetett közös terveinket. A „sakk meséket” (híres történelmi alakok nevezetes játszmáiból készült, animációval kevert tanulságos történeteket), vagy a „handabakkandárét” (egy nyugdíjas tanárnéni diákok dolgozataiból gyűjtött „bakiparádék” megfilmesítését), klipeket, rajzfilmeket, s mindenféle régen volt álmot, amit most örökre elvitt magával. Mert hiába égett a gyertya két végről, ha lett volna harmadik ő azt is meggyújtotta volna. Csak apró vigasz, hogy meséim az ő hangján keltek életre, s ha beleolvasok fejemben most is az ő hangján szól, s hallom a Mikulásról szóló mese záró mondatát: „Akit szeretnek az van.” Isten Veled, Drága Barátom! Csalami V. Csaba: „Ott vagyunk már?” Igen, ez is egy idézet, és igen, ez is Kálloy Molnár Pétertől van, de bármíly meglepő is, ezt most nem a Shrek Szamarától vettem, hanem annak zseniális magyar hangjától, aki 2021 meglehetősen hűvös novemberének éjszakáján Nagykanizsa belvárosában, ikonikus bőrkabátjából alig kilátszódva, séta közben érdeklődött, hogy messze van-e még a vendéglátó egység, amit megcéloztunk. Televíziós műsorvezetőként nagyon szerettem az olyan vendégeket a műsorban, akikkel könnyedén, viccesen, de informatívan lehetett beszélgetni. Péter (Peti) ilyen volt. Bármilyen témáról tudott humorosan, de komolyan beszélni. Először a Duna, Család-barát című műsorában találkoztam vele. Az első benyomásom nagyon kellemes volt, egy jó humorú, kedves és szeretetteljes, igazi művészembert ismertem meg. Egyetlen dologban nem ismert pardont, ez pedig a művészete volt! Párszor még találkoztunk a tévéműsorban, de ott mindig csak pár percünk volt beszélgetni. A „YourSong” 2021-ben aztán közös barátaink, a Kanizsai Fiatalok Közösségének vezetői – több más kolléga mellett – minket is megkeresett, hogy vállalnánk-e a zsűrizést a Your Song Országos Énekversenyen. Természetesen igent mondtunk mindketten, így az említett verseny idején már együtt ültünk a zsűrinek fenntartott asztalnál. Peti volt a zsűri elnöke, és nagyon komolyan vette a feladatot. Figyelt, jegyzetelt, értékelt a hangjában olyan éteri kedvességgel, amit csak kevesek tudnak. Nyoma sem volt annak a harsány, bolondos hangnak, amit megszokhattunk tőle a filmjeiben, szinkronjaiban. Mihály Péter, Kálloy Molnár Péter és Csalami V. Csaba – Fotó: a szerző felvétele A két napos verseny első napjának végén megbeszéltük, hogy végre leülünk és beszélgetünk, esetleg fogyasztunk is valami Bambit. Ez aztán meg is történt, fantasztikus este volt, végre jobban is megismerhettük egymást. Nagykanizsa közepén meglehetősen komoly feltűnést keltett a Művész Úr, ahogy sokan a legnagyobb tisztelettel szólították meg, de Peti mindenkivel másodpercek alatt megtalálta a közös hangot. Rendkívül nyitottan állt az összes, Őt megszólító emberhez, legyen az fiatal, idős, színjózan, vagy enyhén kapatos, esetleg csaprészeg. Természetesen velünk, a csapatával is ilyen volt! Egyszerűen jó volt a közelében lenni! Ilyen ember volt! Aztán úgy adódott, hogy két évvel később ugyanerre a versenyre, ugyanúgy meghívást kaptunk, és az egészet megismételtük, megfejelve azzal, hogy a vendéglátó egységben egy zenész teljesített szolgálatot, akivel szintén ugyanolyan barátságosan ismerkedett Peti, mint mindenki mással, így ő is hozzánk csapódott egy idő után. Aztán az egyik szünetében megkértük, hogy adja kölcsön Petinek a gitárját, hadd művészkedjen egy kicsit a Művész Úr! Így esett, hogy az énekverseny zsűrijének elnöke végül egy bárban a saját szerzeményeivel szórakoztatta az ott felsorakozott társaságot. Mindezt véresen komolyan, elképesztő lazasággal és humorral, valamint egyértelműen kitörő sikerrel tette! Végtelenül sajnálom, hogy a méltósággal viselt betegség végül egy ilyen Jó Embert is le tudott győzni és jövőre, két év múlva, vagy amikor legközelebb énekverseny lesz ’Kanizsán, Peti már csak ’odafentről’ zsűrizhet! Már nem lesz ugyanolyan az a verseny! Nagyon-nagyon hiányzik majd mindnyájunknak a mosolya, a hangja, legfőképp az egyénisége, embersége és minden, ami Ő volt! Jó utat Peti, bárhova is tartasz! Isten Veled, Drága Barátom! Zeke László és Csalami V. Csaba – Nyitókép: Kálloy Molnár Péter – Wikipédia