Orbán Viktor fenyeget – Lázad a vér, lassan elönti az agyat
Még Don Corleone is finomabban fenyegetett: „Egyszer – ami talán el sem jön – mi is kérünk valamit.” Ezt hallva megfagy a vér az ereinkben. De az orbáni fenyegetőzéstől nem dermedünk meg: felforrunk. Mert a keresztapától a csend, Orbántól a harsányság rémít.
„Semmi nem lesz elfelejtve, minden fel lesz jegyezve, és minden el lesz rendezve.” – mondta a miniszterelnök. Mit képzel? Regulázza a saját országát? Megoszlanak a vélemények, kinek is szólt a mondat, de valójában mindenkinek. Pegazuson vágtatva, Rogán-porszívóval szívta már eddig is mindenkiről az adatokat, féltve őrzött titkokat, a privát pillanatokat. Minek? Hiába. Ha nyernek, végünk van, mert nem ismernek határt. Ha veszítenek, akkor a fenyegetés visszhang nélkül marad, mint az öreg, fogatlan Bruckner Szigfrid hörgése.
Terrorizál a nemzet első szolgája. Valójában ő az első agresszor. Nem a nép élén áll, hanem fölötte lebeg. Ki ő a saját fejében? Egy uralkodó, aki életet és halált oszt? Egy isteni szószóló, aki mindenek fölött ítélkezik? Kérdések sorjáznak, de válasz nincs. Csak az öntelt kijelentés, hogy minden el lesz rendezve. De ki rendez? És mit? És főleg: ki adta hozzá a jogot?
Közben riogatja az országot azzal, hogy kiugrunk az Európai Unióból, ha a többiek nem hajlandók átállni a sötét oldalára. A forintot védi – azt a forintot, amelyet ő maga tett tönkre. A közpénzből hizlalt nemzeti burzsoázia szimbólumává vált, amely milliárdokat zabál, miközben a gazdasági teljesítmény 1% alatt kókadozik. Ez a szuverenitás? Ez a nemzeti büszkeség? Inkább tragikomédia.
De mit üzen a fenyegetés? Hogy számol. Jegyzetel. Listáz. Nem felejt. Ez nem vezetői erény, ez egy sértett ember görcse. Egy zsarnoké, aki nem bízik senkiben, és mindenkiben ellenséget lát. Aki már a saját táborát is rettegésben tartja: „ha nem állsz mellettem, felírlak a listára és véged”. Ez a logika a diktatúrák logikája. És mi tudjuk, hova vezet: a pusztuláshoz.
A népet fenyegeti. Téged. Engem. Mindenkit. Hol burkoltan, hol nyíltan. És ezzel elárulja önmagát: a félelem abroncsa nyomorítja az elméjét. De ha valaki csak fenyegetni tud, ha valakinek már nincs más eszköze, az gyenge. A harsány kiáltás nem az erő jele, hanem a gyengeségé.
Szóval engem ne fenyegessen a miniszterelnök. Véletlenül még megijedek – és abból baj is lehet. Mert ha az ember igazán megijed, akkor nem behódol, hanem ösztönösen védekezik. És ha egy nép megijed, abból nem a félelem, hanem a dac, a düh, az ellenállás születik. Kinek a nevében követel hát hűséget? Kinek a nevében állítja, hogy örökké hatalmon marad? A saját nevében? Egy szűk udvartartás nevében? Mert a nép nevében biztosan nem – mi nem kértük, hogy fenyegetve legyünk.
A történelem újra és újra bizonyította: a fenyegetés nem tart örökké. Aki így beszél, az valójában a saját végét sietteti. És mi, akik szenvedjük, nem rettegni kezdünk, nem lehajtott fejjel várjuk a végzetünket, nem ereszkedünk térdre. Hanem lassan, először lassan, aztán egyre gyorsabban és egyre hangosabban mutatjuk az erőnk. Mert a víz az úr.
Aki a népét fenyegeti, az már régen fél. És ha ő fél, akkor talán még van esélyünk.
Koszi Ferenc – Nyitókép: Nicolas Tucat – AFP
