A bérből és „bosszúságból”, akarom mondani a keresetből élő, keményen dolgozó kisembertől hova gurul a pénz, avagy mennyit ér a keresetünk valójában? A 2025 szeptemberi KSH adatok szerint a bérből és „bosszúságból”, akarom mondani a keresetből élő keményen dolgozó kisember átlagkeresete bruttó 687 100 forint volt, ami nettó 475.100-Ft. Ez nem azt jelenti, hogy ennyit keres a legtöbb magyar. A valós képet a medián mutatja: a bruttó mediánbér 568 700, a nettó pedig 397 400 forint, vagyis a dolgozók fele ennél kevesebbet visz haza. A különbség oka, hogy az átlagot a legmagasabb fizetések erősen felfelé torzítják. (A medián bruttó és nettó keresetet is a KSH adatokból vettem.) Mennyit hagynak meg nekünk? – Fotó: Melczer Zsolt – AI illusztráció Mit von a munkáltató azonnal a fizetésből? Akkor nézzük meg, hogy az 568.700-Ft bruttó keresetből valójában mennyit lehet elkölteni, élelmiszerre, ruhára, rezsire – víz, gáz, villany, kommunális díj…stb. A bruttó bért terheli 15% személyi jövedelemadó és 18,5% társadalombiztosítási járulék. Ez összesen 33,5% levonás, ami azt jelenti, hogy 190.514-Ft-ot visz el az állam a bruttó bérből. Így a számlánkra érkezik 378.186-Ft. Mitől tovább olvad tovább a nettó bérünk? De ez még nem minden. Magyarországon az általános forgalmi adó (ÁFA) nagyon magas: 27%, amit a legtöbb termék, szolgáltatás után a fogyasztónak – nekünk – meg kell fizetni a vásárláskor. (Az 5%-os ÁFA kulcsos termékből 63 db, szolgáltatásból 5 féle, míg 18%-os ÁFA kulcsos termékből 6 db, szolgáltatásból 2 féle létezik a több tízezer termék és szolgáltatás közül.) Nyugodtan számolhatunk úgy, hogy még a vásárláskor, szolgáltatás igénybevételekor is a nettó bérünk 20-22%-át még megfizetjük az ÁFÁ-val. Így már a nettó bérünk mintegy ötöde nem szabadon elkölthető. Mennyit hagynak meg nekünk? – Fotó: Melczer Zsolt – AI illusztráció Mi az összegezés? Gyakorlatilag a bruttó bér 54-56%-a kerül az államhoz adóelvonásként. Tehát marad a pénztárcánkban minden egyes 100-Ft-ból 46-44-Ft, amit szabadon elkölthetünk. Figyelembe véve a nettó 568.700-Ft-os keresetet csökkentve a 261.602 forint ÁFA-val – 250.228-Ft marad a zsebünkben. Nyugodtan kijelenthetjük, ez rablás az állam részéről, főleg úgy, hogy a befizetett-levont adóforintjaink átváltoznak NER vagyonokká kastélyok, alapítványok, NER cégek által elnyert irányított és túlárazott közbeszerzéseken keresztül. A sort még hosszan folytathatnám. A NER lovagok jól élnek a mi adóforintjainkból, de a számlát végül mi fizetjük. Nótárius – Nyitókép: Melczer Zsolt – AI illusztráció

Az utóbbi hetekben a kormánypárt – a holdudvarába tartozó Index által közzétett cikkben foglaltakra alapozva – kommunikációs kampányt indított a TISZA Párt ellen. Annak ellenére, hogy utólag maga az Index is azzal védekezett, hogy ők csak a véleményüket írták le, és ignorálva a tényt, hogy a Tisza nyilvánosságra hozta az ezzel homlokegyenest ellentétes javaslatait, a kormányzati média a kampány keretében a többkulcsos adó bevezetésének rémével bombázza a lakosságot. De miért érezheti úgy a Fidesz, hogy hatásos lehet ez a kommunikációs fegyver? Miért tartanak az emberek a többkulcsos adótól? A világon a mai napig a többkulcsos jövedelemadó rendszere az általános; egyetlen kulcsot alig néhány ország alkalmaz. Sőt mi több, Magyarország sem volt kivétel, a történelmünk során korábban általában többkulcsos adórendszer működött. Már a monarchia idején, valamint a Horthy-korszakban is magasabb adókulcsok sújtották a jobban kereső állampolgárokat. Mindez nem meglepő, ugyanis a többkulcsos adó logikus, jobban passzol a társadalmak igazságérzetéhez, és hozzájárulhat a társadalmi különbségek csökkenéséhez. Nem mellékesen, a jobban keresőket terhelő magasabb adókulcs több adóbevételt is jelent, amely lehetővé teszi más adókulcsok – pl. a szegényebb rétegeket arányaiban jobban megterhelő forgalmi adó – alacsonyabb szinteken tartását. Illusztráció Ahhoz hogy jobban megértsük, mégis mi ment félre Magyarországon, a rendszerváltásig kell visszamennünk. Az SZJA bevezetésekor, 1988-ban az átlagbér a 25%-os sávba esett, miközben a legmagasabb adókulcs 60% volt. Létezett egy adómentes jövedelemrész, azaz a rendszer törekedett arra, hogy az átlagbért összességében kevés adó terhelje, és csak a magasabb jövedelműek szembesüljenek komolyabb adóterhekkel. A rendszerváltás utáni években azonban az adókulcsokhoz tartozó sávokat a – megugró infláció miatt nominálisan gyorsan növekvő – bérekhez képest rendszeresen kisebb mértékben emelték, másrészt fokozatosan csökkentették a legfelső adókulcs mértékét. Így az átlagbér szépen lassan belecsúszott a legfelső sávba (amelynek mértéke időközben 36-38%-ra csökkent). Azaz az átlagos dolgozók is magas adókulcsokkal szembesültek, és az igazán jól keresők arányaiban már nem fizettek be annyival többet a közösbe mint a többiek, ami a rendszer igazságosságát is rombolta. Mindennek a tetejébe a tőkejövedelmekre (osztalék, ingatlan bérbeadása) a legfelsőbb kulcsnál jóval kedvezőbb, egységes kulcs került bevezetésre, így gyakran előfordult, hogy az igazán nagy jövedelemmel rendelkezők effektív adóterhe jóval alacsonyabb volt, mint a bérből és fizetésből élőké (ez a helyzet egyébként az egykulcsos adó bevezetésével sem változott meg). Azaz a politika visszaélt a progresszív adózással és nem vette figyelembe, hogy egy jól működő progresszív adórendszerben elengedhetetlen a kulcsok mértékének és a jövedelmi kategóriáknak a helyes meghatározása, ellenkező esetben az adórendszer nem lesz igazságos, visszafogja a teljesítményt és nem segíti a szegényebbek ill. a középosztály boldogulását. A fentiek miatt az egykulcsos adórendszer 2011-es bevezetése nem ütközött jelentős társadalmi ellenállásba annak ellenére sem, hogy az új rendszerrel a legjobban keresők nyerték a legtöbbet. A Fidesz-kormány olyan sikerpropagandát épített az egykulcsos adózás köré, amellyel a társadalom előtt többé-kevésbé elfedte annak hátrányait. Ezzel a ténnyel nyilvánvalóan a TISZA Pártnál is tisztában vannak, ezért sem tűnik racionális felvetésnek az, hogy a többkulcsos adórendszer visszaállítását terveznék, pláne az Index által ismertetett formában, amely alapján már az átlagbér is magasabb, 22%-os adókulcs alá esne. Ez politikailag nem lenne kifizetődő döntés, és a 2010 előtti adórendszer hibáit állítaná vissza. Nem véletlen, hogy a Fidesz úgy gondolta, ez a vád sokakat, akiket 2010 előtt érintettek a magasabb adókulcsok, visszarettenthet a TISZA Párt támogatásától. Magyar Péter az Index állításait azzal igyekezett cáfolni, hogy villámgyorsan bemutatta a TISZA Párt adópolitikai elképzeléseit. A megismert tervek alapján a párt szakértői megpróbálják vegyíteni az egykulcsos és többkulcsos rendszer előnyeit. Maradna az egységes 15%-os kulcs, azonban a medián bérnél kevesebbet kereső rétegek adójóváírást kapnának, amellyel a minimálbér szintjén az effektív SZJA 9%-ra csökkenne. Annak érdekében, hogy ezek a tervek minél több emberhez eljussanak, az SZJA tervezett változásai a napokban zajló Nemzet Hangja 2 kampánynak is hangsúlyos részét képezik. Bármilyen terv is valósul meg végül, Magyarország azzal nyerné a legtöbbet, ha – többek között – az adópolitikáról is racionális, az előnyöket-hátrányokat mérlegelő párbeszéd zajlana a közéletben, ahelyett, hogy az adórendszert ad-hoc választási osztogatásra és a lakosság riogatására használnák a politikusok. Ez az egyetlen út, amely egy hatékony, kiszámítható és igazságos adórendszer felé vezethet minket. Pataki Tamás – Vezetőkép: AI illusztráció – Melczer Zsolt

Porcher Áron közgazdász, befektetési szakember és a Tisza Párt fővárosi közgyűlési képviselője közösségi bejegyzésében arra figyelmeztetett, hogy a Költségvetési Tanács tagjait a jelenlegi kormányzat hosszú évekre nevezte ki. Szerinte ez anomáliát és félelmet kelt, mivel a testület vétójoga akár egy új kormány költségvetési terveit is meghiúsíthatja. A Költségvetési Tanács jogköre lehetővé teszi, hogy megvétózza a központi költségvetést, még mielőtt az az Országgyűlés elé kerülne. Porcher így írta: Képzeljétek el, hogy van egy tanács, amelyik… megvétózhatja az állami költségvetést. Ha keresztbe akarnak állni… nem jut el az országgyűlésig, akik nem is szavazhatnak róla. A testület jelenlegi elnöke, Horváth Gábor, 2030‑ig töltheti be tisztségét. A másik két tag hivatalból kerül a Tanácsba: Varga Mihály, a Magyar Nemzeti Bank elnöke 2031‑ig, Windisch László, az Állami Számvevőszék vezetője pedig 2034‑ig. Porcher szerint mindhárom tag a Fidesz jelöltje, és hosszú mandátumukkal „bebetonozzák magukat”. Porcher Áron a Fővárosi Közgyűlésben. – Fotó: Index / Papajcsik Péter A politikus különösen az MNB és az ÁSZ elnökét szólította meg: Ahelyett, hogy egy új kormánynak feküdnének szándékosan keresztbe, inkább végezzék a dolgukat, és szerezzék vissza az MNB alapítványokban elvesztett 650 milliárd forintot. A Költségvetési Tanács döntéseinek súlya a következő években is meghatározó lesz, hiszen nélküle egyetlen költségvetési törvény sem juthat a parlament elé. Emellett jogi elemzők, köztük Fleck Zoltán is felhívták a figyelmet: a hatalmi rendszer ilyen mértékű hosszú távra való bebetonozása – különösen, ha egy párté a testület összetétele – sértheti a demokratikus intézmények közti egyensúlyt épp ott, ahol kontrollmechanizmusoknak kellene működniük. Koszi Ferenc – Nyitókép: Porcher Áron – Facebook videó Screenshot

A politikai kommunikáció gyakran él a nagy számok varázsával. Jól mutatnak a sajtótájékoztatókon, könnyen megjegyezhetők, és – látszólag – egyszerű üzenetet közvetítenek: több a pénz, nőtt a vagyon, minden rendben van. Csakhogy a közgazdaságtan világában a pénz nem fizikai mennyiség, és ezért az ilyen összehasonlítások megtévesztők lehetnek. 2025-ben Orbán Viktor miniszterelnök egy, Nagy Márton gazdaságfejlesztési miniszter tanácsán alapuló nyilatkozatában kijelentette: az állami vagyon 11 ezer milliárd forintról 22 ezer milliárdra nőtt. A számok alapján ez kétszeres növekedés. De valóban így van? A közgazdaságtan egyik alaptétele, hogy a pénz értéke az idő előrehaladtával változik – leginkább csökken. Ezért egy 2010-es pénzösszeg nem egyenlő egy 2025-össel, még akkor sem, ha a számértékük azonos. Az infláció ugyanis „megeszi” a pénz vásárlóerejét. Ezt a problémát a jelenérték-számítás kezeli: egy adott múltbeli pénzösszeg mai megfelelőjét úgy kapjuk meg, hogy minden év inflációjával felszorozzuk az eredeti értéket. A képlet: PV = FV / (1 + r)^n, ahol PV a jelenérték, FV a jövőbeni összeg, r az éves diszkontráta (azaz infláció), n az évek száma. A számítás elvégzéséhez ismerni kell az éves inflációkat, amelyek az alábbiak voltak 2010 és 2024 között: 2010: 4,9% 2011: 3,9% 2012: 5,7% 2013: 1,7% 2014: 2,8% 2015: 3,4% 2016: 3,3% 2017: 5,1% 2018: 14,6% 2019: 17,1% 2020: 3,3% 2021: 5,1% 2022: 14,5% 2023: 17,7% 2024: 3,7% Ha 2010-ben az állami vagyon 11 ezer milliárd forint volt, és azóta minden év inflációját figyelembe vesszük, akkor 2025-ben ez az összeg mai értéken 30 283 milliárd forintot jelentene. Igen, több mint 30 ezer milliárdot. Ezzel szemben a jelenlegi – sokat hangoztatott – 22 ezer milliárd forint valójában kevesebbet ér. Reálértéken körülbelül 27%-kal kevesebb, mint a 2010-es vagyon volt. Tehát a 15 év alatt nem vagyongyarapodás történt, hanem vásárlóérték-csökkenés. Az alábbi ábra az állami vagyon inflációval korrigált, ún. reálértékének alakulását mutatja be 2010 és 2025 között. A kék vonal azt jelzi, hogy a 2010-ben nyilvántartott 11 ezer milliárd forintos vagyon – ha megtartotta volna reálértékét – mára meghaladná a 30 ezer milliárd forintot. A piros szaggatott vonal ezzel szemben a 2025-ös nominális állami vagyont, 22 ezer milliárd forintot ábrázolja. A két görbe közötti távolság szemléletesen érzékelteti, hogy a pénz vásárlóereje miként csökkent az elmúlt másfél évtized során. Ez az eltérés valójában reálérték-veszteség: az az érték, amit az állam nominálisan ugyan birtokol, de gazdasági értelemben már nem ugyanannyit ér. Érdemes kiemelni: a miniszterelnök vélhetően nem szándékosan mondott valótlant – hanem egyszerűen elfeledkezett a pénz időértékéről, és nem alkalmazta a jelenérték-számítást. Pedig közgazdasági alapfogalomról van szó, amit minden komoly beruházás vagy költség-haszon elemzés során alkalmazni kellene. A mindennapok embere is tapasztalja: ami 2010-ben 1000 forint volt, az ma akár 3000-be is kerülhet. Miért lenne más ez a logika az állami vagyon esetében? A pénzügyi számok nem a számoktól, hanem az értelmezésüktől lesznek igazán beszédesek. Aki ezt figyelmen kívül hagyja, az – akár tudtán kívül is – félrevezetheti a közvéleményt. Ha valóban növekedés történt volna az állami vagyonban, akkor annak reálértékben, azaz inflációval kiigazítva is látszania kellene. A jelenlegi adatok szerint viszont nemhogy nem nőtt, hanem csökkent a vagyon értéke. A számok tehát nem hazudnak – de aki nem ért hozzájuk, könnyen azt hiszi, hogy beszélni is tudnak. Koszi Ferenc – Nyitókép: Wikipédia – ÍgyÉlünk grafika

Magyarország adóssága 29.379 milliárd Forint volt 2020. január 31-én, közvetlenül a COVID előtt. Az idei adósságról hivatalos adat egyelőre nem áll rendelkezésre, azonban az MNB jelentése alapján tudható, hogy az adósság mértéke az 1. negyedév végén elérte a GDP 75,5%-át. Ebből kiindulva az akkori adósság már meghaladta a 61.500 milliárd Forintot, azaz mostanra meghaladtuk a COVID előtti érték 200%-át. Ráadásul semmi jele annak, hogy az adósság növekedése lassulna a következő időszakban. Mi vezetett ide, és milyen veszélyei vannak az eladósodásnak? A legtöbb felnőtt magyar választópolgár életének vissza- és visszatérő fordulata volt az elmúlt évtizedekben az, hogy az államadósság időről-időre kritikus szintet ért el, amelyet többnyire fájdalmas időszak követett. Mindenki átélte, hogy a rendszerváltás éveiben, a kilencvenes évek közepén, majd 2008-at követő években újra és újra megfizettették velünk a hitelezők a fegyelmezetlen költekezés árát. Érthető módon ezek az időszakok mindig jelentős politikai átrendeződéssel is jártak. A magyar államadósság alakulása a GDP-hez viszonyítva 1995-től – Forrás: Wikipédia Azzal a legtöbben nem szembesülnek, hogy a fedezetlen költekezésre való hajlam miatt majdnem minden évben hatalmas összegeket fizetett ki Magyarország, nem csak a válságosnak tartott időszakokban. A 2000-es években az ország rendre a GDP 4-5%-át költötte a fennálló adósság utáni kamatok kifizetésére. Ez hatalmas összeg; gyakorlatilag megegyezik az egészségügyre vagy az oktatásra költött források nagyságrendjével. De mi ennek az oka? Miért van az, hogy a magyar kamatteher jóval magasabb, mint az egyébként sokkal magasabb adósságot maga előtt görgető görög vagy olasz, nem is beszélve az alacsonyabb államadóssággal rendelkező és alacsonyabb kamatot fizető régiós versenytársasinkról? A válaszhoz vissza kell mennünk 10-15 évet. Miután a 2008-as válság megrázta a világot, a legtöbb ország pénznyomtatással reagált. Olcsóvá vált a pénz, mindenhol zuhantak a kamatok. A magyar állam egyre olcsóbban és olcsóbban tudott hitelt felvenni, ennek következtében zuhantak a kamatkiadások is. Mindemellett tartós világgazdasági konjunktúra kezdődött. A 2015-2021 közötti években folyamatosan alacsony volt a kamatteher, amely éveken keresztül alig valamivel több, mint a GDP 2%-át tette ki. Ez bizony jórészt a világgazdasági helyzet miatt alakult így (pl. Németország, Svájc ekkoriban többször negatív kamattal tudott kibocsátani állampapírokat), a FIDESZ viszont ezzel megütötte a lottóötöst hiszen hatalmas költségvetési mozgástér nyílt amelyet a lakosság is megérzett. Mindezt természetesen jó politikai érzékkel a saját érdemükként állították be. Azt sejteni lehetett, hogy ez a kegyelmi állapot nem tart örökké és a nulla közeli kamatok időszakának előbb-utóbb vége lesz. Az olcsó finanszírozás idején a kormány több stratégia közül választhatott. Dönthetett volna úgy, hogy kihasználva a kedvező környezetet a korábbi adósság csökkentését helyezi előtérbe. A plusz forrásokat okosan elköltve befektethette volna hosszú távon megtérülő beruházásokba is (pl. oktatás, egészségügy, tömegközlekedés). Ezzel szemben sajnos a legrosszabb, de rövid távon politikailag a legkifizetődőbb döntés született: igyekeztek az egyébként is gyorsan bővülő fogyasztást felpörgetni, valamint soha meg nem térülő, jelentős részben túlárazott beruházásokat valósítottak meg. A magyar államadósság alakulása 1990-től – Forrás: Wikipédia A COVID véget vetett a világgazdasági konjunktúrának és a kamatok 2022-ben növekedésnek indultak. Ennek ellenére a magyar kormány még a 2022-es választási évben is tövig nyomta a gázt és égette a pénzt, ehhez viszont egyre több és több hitelre volt szükség. A hitelezők már nem akartak bármi áron államkötvényt vásárolni, csökkent a kockázatvállalásuk, azaz jobban megnézték, hogy ki az adós, magasabb kamatot követeltek. A magyar állam pedig kevésbé vonzó adós a szemükben mint a cseh, lengyel, vagy akár olasz, görög kormány (Németországról, Ausztriáról nem is beszélve). Folyamatos beavatkozás a gazdaságba, ésszerűtlenül elköltött források, meg nem térülő beruházások, korrupció, nemzetközi konfliktusok és letiltott EU-s pénzek; nem épp a legjobb ajánlólevél egy hitelezőnek. Ennek – és a világgazdasági környezet változásának – köszönhető az, hogy az államadósság kamatterhe a GDP-hez mérten az elmúlt két évben újra a 4-5% közötti sávban van, ez az egész EU-ban a legmagasabb érték. Nem mellékesen ugyanaz a szint, amely a Gyurcsány-korszakban fenntarthatatlannak bizonyult. Az államadósság mértéke önmagában ugyan még mindig nem lenne kezelhetetlen, azonban hiteles gazdaságpolitika és kiszámíthatóság nélkül továbbra is kamatfelárat leszünk kénytelenek fizetni másokhoz képest, és ez a pénz hiányozni fog a gazdaság minden területéről. Gazdaságpolitikai fordulatra, kiszámíthatóságra, a nemzetközi kapcsolatok rendezésére és az EU-s pénzekre van szükség, különben hozzá kell szoknunk, hogy újra és újra azt halljuk, hogy alapvető feladatokra egyszerűen nincs forrás, ahogy azt a miniszterelnök a pályaudvarok kapcsán a közelmúltban kifejtette. Ha nem történik fordulat, akkor a következő világgazdasági felfordulás – amely ne legyen kétségünk, előbb-utóbb érkezni fog – ugyanúgy védtelenül, kiszolgáltatottan fogja találni a magyar gazdaságot ahogy ez 2008-2009-ben történt. Jó lenne, ha azt az árat ezúttal nem kellene az országnak megfizetnie. Pataki Tamás – ÍgyÉlünk grafika

Hiába javul a GDP, te egyre kevesebbet érzel belőle – az Eurostat új adatai sokkolóak Van egy furcsa ellentmondás a magyar gazdaságban, amit te is napról napra megérzel: miközben a hivatalos statisztikák fejlődésről beszélnek, a boltban, a rezsin vagy épp a nyaralási terveidnél csak a szűkülő lehetőségeket tapasztalod. Az Eurostat friss jelentése most még világosabban rámutatott erre a szakadékra. A gazdaság fejlettsége elvileg emelkedik, a magyar fogyasztás viszont 2024-ben utolsó lett az Európai Unióban. És már nem holtversenyben: Bulgária is megelőzött minket. Papíron nem utolsók vagyunk – de a pénztárcánk másképp mesél A 2024-es vásárlóerő-paritáson mért egy főre jutó GDP szerint Magyarország az uniós átlag 77 százalékán áll. Ez alapján öt EU-tagállamot is megelőzünk: Szlovákiát, Lettországot, Bulgáriát, és néhány mediterrán országot. Ez mégsem jelenti azt, hogy jobban is élünk náluk. Ugyanis a lakossági fogyasztás – az, hogy mennyi terméket és szolgáltatást engedhetsz meg magadnak – csak az EU-átlag 72 százalékát éri el. Ez az unió legalacsonyabb értéke. Magyarul: a gazdaság teljesít, de neked ebből mégsem jut elég. Bulgária beelőzött – miközben mi egy helyben toporgunk Miközben a hazai sajtó és a kormány egy része fejlődésről beszél, a számok kíméletlenek. Tavaly még Bulgáriával együtt álltunk a lista legalján, 70 százalékos fogyasztási szinten. Mára a bolgárok 74 százalékra léptek, mi pedig csak 72-re. Ez a 2 százalékpontos különbség lehet, hogy statisztikailag kicsi, de a trend világos: még azok az országok is jobban élnek, akiket korábban „szegényebb” régióként emlegettünk. A fejlődés náluk érezhető – nálunk inkább csak elmélet marad. A régió lehagyott minket – nálunk kevesebbet engedhetsz meg magadnak Ha régiós összehasonlítást nézünk, akkor még egyértelműbb a lemaradás. Litvánia 89, Románia 88, Lengyelország 84 százalékon áll fogyasztásban. Csehország 81 százalékkal szintén jóval előrébb jár. Ezek az országok hasonló utat jártak be az elmúlt két évtizedben, mint mi: az uniós csatlakozás után beindult a fejlődés, nőtt a GDP, javult az infrastruktúra. De náluk ez valós vásárlóerőben, jobb életszínvonalban is megmutatkozik. Nálunk viszont úgy tűnik, ez a növekedés nem jut el a családokhoz. De miért nem fogyasztunk többet, ha állítólag fejlődünk? A magyar kormány szerint nem a gazdasági modell a hibás. Nagy Márton nemzetgazdasági miniszter már többször utalt arra, hogy a lakosság inkább megtakarít, és a jövedelme nagyobb részét beruházásokra fordítja. Ez lehetne pozitív üzenet is – ha közben nem lenne ennyire érezhető a vásárlóerő hiánya. Az emberek jelentős része nem azért nem költ többet, mert takarékos, hanem mert nincs miből. Az infláció, a bizonytalan gazdasági környezet és a folyamatosan emelkedő árak nem bátorítják a pénzköltést – még ha lenne is miből. A mediterrán országok példája: lehet másként is fejlődni Spanyolország, Portugália és Görögország nemrég még a leszakadó országok között voltak, de a járvány óta elkezdtek újra felzárkózni. A turizmus megerősödése, az ipari szektor kisebb súlya és a gyorsabb kilábalás miatt most jobb helyzetben vannak. Görögország például már 70 százalékon áll fogyasztásban, és gyorsabb ütemben fejlődik, mint mi. Ők is átestek gazdasági válságokon, de a lakossági fogyasztásuk most már emelkedik. Nálunk pedig úgy tűnik, továbbra is stagnál, miközben a gazdasági növekedés papíron zajlik. GDP vs. valóság – nem mindig ugyanazt mutatják Sokan hajlamosak azt gondolni, hogy ha nő a GDP, akkor automatikusan nő az életszínvonal is. De ez nem ennyire egyszerű. A GDP-t olyan mutatók is növelhetik, amelyek a lakosság hétköznapi életére alig vannak hatással – például nagy exportcégek termelése vagy külföldi beruházások. Ha ebből a növekedésből nem jut elég a bérekre, a szociális juttatásokra vagy a szolgáltatások fejlesztésére, akkor te ebből alig fogsz valamit érzékelni. És pontosan ez történik most Magyarországon is. Eurostat: ne értékeld túl a kis különbségeket – de a trend egyértelmű Az Eurostat ugyan hangsúlyozza, hogy a kisebb különbségek statisztikai hibahatáron belül mozoghatnak, és a mérési módszerek is felülvizsgálat alatt állnak, de az irány jól látható. A magyar gazdaság bár növekszik, a fogyasztásban mégis utolsók vagyunk. És ez nem egy egyszeri kisiklás: ez már évek óta húzódó tendencia. A számok mögött pedig ott vannak az emberek – köztük te is –, akiknek egyre nehezebb a hétköznapokban boldogulniuk. Lehet GDP-ről beszélni, lehet beruházásokat ünnepelni, de ha te nem tudsz többet költeni a mindennapjaidban, ha nem érzed, hogy könnyebb lett az élet, akkor valami nincs rendben. A gazdasági statisztikáktól nem laknak jól emberek, nem fűtenek be, nem viszik el a gyereket nyaralni. A valóság ott van a boltban, a számlákon, a fizetésedben. És ez a valóság most azt mutatja: Magyarország utolsó lett. Ebben is. Horváth Norbert – Vezetőkép: ShutterStock

Pár ezer forinttal fogná be a nyugdíjasok száját Orbán Viktor, miközben ő és családja luxusban élnek az infláció ellenére is. „Ismét száguld az élelmiszer-infláció, mélyül a megélhetési válság és eközben Orbánék százmilliárdokat kaszálnak havonta az Európa-rekorder adókkal az elszálló élelmiszer árakon.” „Elég volt a látszatintézkedésekből, elég volt abból, hogy miközben Orbánék kifosztják az országot és tízmilliárdos magánrepülőkkel járnak és dőzsölnek a luxusban, aközben több százezer gyermek és nyugdíjas nem jut hozzá az alapvető élelmiszerekhez.” – jelentette ki Magyar Péter a napokban, aki közölte azt is, hogy „Nagy Mártonnak azonnal távoznia kell, és haladéktalanul csökkenteni kell az élelmiszereket terhelő adókat!” Minden komolyan vehető elemző szerint Orbán Viktor kétségbeesett, és megijedt, hogy véget érhet a hatalma, ezért kezdett ígérgetésbe: elsősorban az édesanyákat és a nyugdíjasokat célozva meg. Csakhogy éppen a fideszes kormány zavarodott politikája az, amely az egekbe lövi az inflációt, és ezen az sem segít valójában, ha különféle tiltásokat és árplafonokat vezetnek be erővel – ez már korábban is világosan kiderült. A TISZA Párt ezzel szemben azt csinálná, hogy minden élelmiszer esetén 5 százalékra mérsékelnék az áfát. Ez nem csak a nyugdíjasokat, hanem minden magyar vásárlót pozitívan érintene, és kvázi azonnal bevezethető lehetne. Csődközelben az ország Üres a kormány kasszája Magyarországon, ezért szeretnének mielőbb pénzhez jutni, például a magyarok befizetett áfáján keresztül – vélik az elemzők. Nagy Márton nemzetgazdasági miniszter – fotó: MTI/Koszticsák Szilárd Nagy Márton bevallotta, „2025 első két hónapjában az államháztartás központi alrendszere (ebben csak az önkormányzatok nincsenek benne) 1722,8 milliárd forintos hiánnyal zárt. Ez hatalmas összeg: a 2025-ös költségvetési törvény az egész évre 4,2 ezer milliárd forint hiánnyal tervez. Magyarul: mindössze két hónap alatt összejött az éves hiány 40 százaléka – ismerte be a Nemzetgazdasági Minisztérium (NGM). Döbbenetes különbségek a bérekben Bár a kormány rendre szereti hangsúlyozni, hogy mennyivel nőtt az átlagbér Magyarországon, a friss adatok szerint nem csak, hogy elképesztő különbségek vannak az egyes országrészekben élők jövedelme között, de ismét szégyenpadra került Magyarország. Forrás: KSH – Nemzeti Archívum – MTI Az OECD legfrissebb összesítése szerint a magyar átlagfizetés csak alig több, mint a fele a szervezet összes tagországa alapján kalkulát éves átlagbérnek. Magyarország a listán Csehország (37 ezer dollár) és Szlovákia (31,7 ezer USD) mögött a 33. helyen szerénykedik 31.709 dolláros éves fizetéssel, miközben a legmagasabbak között van az infláció. Zsófi Tamás

A Magyar Nemzeti Bank (MNB) alapítványainak ügye az elmúlt évek egyik legnagyobb pénzügyi botrányává nőtte ki magát. A történet középpontjában Matolcsy György, az MNB elnöke áll, aki 2014-ben hozta létre az első alapítványokat azzal a céllal, hogy a jegybank nyereségét közérdekű célokra fordítsa. Azonban az alapítványok működése és gazdálkodása hamarosan komoly kérdéseket vetett fel. Hogyan tűnt el 266 milliárd forint, ami mai értékén számolva 460 milliárd forint a jegybank alapítványaiban? Az alapítványok létrehozása és azok átláthatatlan működése Az MNB hat alapítványt hozott létre, amelyek összesen 266 milliárd forintot kaptak a jegybank nyereségéből. Ezek az alapítványok különböző oktatási és kulturális célokat tűztek ki maguk elé, azonban tevékenységük átláthatósága és pénzügyi döntéseik indokoltsága hamarosan viták tárgyává vált. A közpénzek felhasználásának ellenőrzése nehézkessé vált, miután a kormány olyan törvényt hozott, amely szerint ezek az alapítványok által kezelt pénzek elvesztették közpénz jellegüket. A történet középpontjában Matolcsy György – Fotó Matolcsy György tisztelőinek Facebook oldala Vagyonvesztés és gyanús ügyletek Az alapítványok gazdálkodása során jelentős vagyonvesztés történt. A 266 milliárd forintos induló tőke mai értéken számolva mintegy 460 milliárd forintot jelent, amelynek jelentős része eltűnt. A pénzek követhetetlen céghálók, magántőkealapok és vagyonkezelők révén kerültek ki az alapítványokból, gyakran olyan befektetések formájában, amelyek nem hoztak megfelelő megtérülést. Például a kecskeméti Neumann János Egyetemért Alapítvány 127 milliárd forintos befektetése esetében az alapítványi cégek egyszerűen nem adták vissza a pénzt. A nyomozás megindulása: ÁSZ vizsgálat után feljelentés Az Állami Számvevőszék (ÁSZ) vizsgálata során több bűncselekmény gyanúját állapította meg, ezért feljelentést tett az ügyészségen. A Legfőbb Ügyészség megkezdte a nyomozást az MNB-alapítványok ügyében, amelyet a Készenléti Rendőrség Nemzeti Nyomozó Iroda folytat. A nyomozás célja feltárni, hogy pontosan mi történt az alapítványok pénzével, és kik a felelősek a jelentős vagyonvesztésért. Az MNB alapítványainak ügye rávilágít a közpénzek kezelésének problémáira és az átláthatóság hiányára a magyar pénzügyi rendszerben. A történtek komoly kérdéseket vetnek fel a felelősségvállalás és az elszámoltathatóság terén, amelyek megválaszolása elengedhetetlen a közbizalom helyreállítása érdekében. Horváth Norbert