Nagyon sokan vagyunk, akik számára generáció formáló erőt jelentett a Hoppárézimi című megrázó, egyben zseniálisan megírt korrajz, ami egyben megindító vallomás is volt élni akarásról, emberi méltóságról, küzdelemről. Testi korlátok, szellemi szabadság Zemlényi Zoli (vagy ahogy egy ország emlegette: „ZZ”) ráadásul olyan elementáris erővel, tömörséggel, öniróniával és egyedülálló humorral ír, ami elvarázsolta az olvasók apraját-nagyját. Egy életerőtől, önbizalomtól duzzadó vagány fiatal srác egyszer csak egy súlyos baleset következtében saját lebénult teste börtönében találja magát ép elmével, de túl csekély erővel ahhoz, hogy tudassa a külvilággal mi zajlik odabent: küzdelem azért, hogy jelt adhasson a világnak a minden látszat ellenére frissen, szellemesen csillogó elméjéről. Én ennek a döbbenetes írásnak a hatására éreztem szükségét annak, hogy kövessem ezt a fiatalembert, s kezdtem el írni. Ez az írás több volt számomra egy megdöbbentően jó könyv élménynél. Ugyanis olyat nyújtott, amitől megváltoztam: más, több lettem, mint voltam azelőtt. És nem voltam ezzel egyedül. Hiszen Zoli olvasók tízezreinek bálványává vált, a könyvet legendás színházi előadás követte a Madách Kamarában (Huszti Péter rendezésében, a nagyszerű Ternyák Zoltán főszereplésével). Tehát 1986 nagy felfedezettje és ünnepelt sztárja volt. Büszkeség számomra, hogy barátomnak tudhatom... A szerző és ZZ - Fotó: a szerző archívuma Az írás ereje és a közönség eltűnése Zoli írói tehetsége, humora, szellemessége semmit nem kopott azóta, hogy berobbant a Hoppárézimivel a köztudatba. Tanúm rá a „Kitiltottak”, a „Törj át az üvegfalon!” és az „Öbölkör” című könyvei. Csak talán a mi hálánk, megbecsülésünk, tiszteletünk kopott meg kissé. Zoli egészsége, fizikai állapota – a súlyos baleset természetéből adódóan – az azóta eltelt idő alatt sem jöhetett rendbe teljesen. Az élő beszéd, a szóbeli kommunikáció, a járás még mindig komoly nehézséget jelent számára, amit számomra csodálatot keltő módon pontosan ugyanolyan derűvel fogad el, mint amikor éppen ezek miatt figyelt fel rá oly sok együttérző ember, s amiből oly sokan merítettünk erőt ahhoz, hogy túllendüljünk az őt terhelő gondokhoz képest nevetségesen csekély problémáinkon. A szerző és ZZ - Fotó: a szerző archívuma A Deák tér valósága Hozzászoktunk ahhoz, hogy a kis vasalódeszkájával évről évre kiáll a Deák téren a Metró feljáróhoz közeli (ahogy hívja) „beton izéhez” és árulja könyveit. Egy olyan országban, ahol még a Nobel-díjas írók számára sem egyszerű a megélhetés míg meg nem kapják a díjjal járó összeget a Svéd Királyi Akadémiától (nem a Magyar Államtól). Hozzászoktunk a kedvességéhez, a töretlen lelkesedéséhez, amivel minden olvasóját, minden vásárlóját elhalmozza, hozzászoktunk a mosolygós szelfikhez és ahhoz is, hogy nem hordja már tenyerén a média. Oly annyira hozzászoktunk ehhez, hogy már szinte fel sem tűnt, hogy tavaly Zolit a nyílt utcán, fényes nappal brutálisan bántalmazták. Ahogy írta: »54 évet kellett várnom arra, hogy átéljem, hogy milyen, ha teljes erőből pofán rúgnak. Hát nem valami irigylésre méltó dolog. Megvan a „Lefejellek, köcsög!” című KFT szám? Ez röviden arról szól, hogy egy valamire való intelligens ember soha nem mond ilyet, hogy „Lefejellek, köcsög!”. Na, mert szerintem ez a csávó, aki ma fejberúgott, nem csak mondja, hanem meg is teszi.« Zoli a szokásos biciklis, járdás mutatványait csinálta (gyalogolni hosszabb távon nem tud), és annak rendje-módja szerint el is esett a járdán (vele gyakran megesik az ilyesmi). Részegnek nézték. Ez fénykorában, amikor egy egész ország tudta, hogy nem az alkohol miatt nehéz megérteni a beszédét, s nem az alkohol miatt gesztikulál furcsán (soha egy korty alkoholt nem ivott) nem történhetett volna meg vele. Kicsit felindultan folytatta útját és nem sokkal később elsodorta egy szemben jövő ember kezében lévő kólás poharat. A kóla kiborult, Zoli is elesett, a fickó pedig intenzív szentségelést követően a betonon fekvő Zolit úgy rúgta fejbe, mintha az egy focilabda lenne. ZZ soha egy korty alkoholt nem ivott - Fotó: Zemlényi-Kovács Zoltán archívuma Erőszak és kiszolgáltatottság „Furcsa egy érzés volt, annyi bizonyos. Nem éreztem akkor se, és most se érzek bosszúvágyat, vagy ilyesmit. Próbáltam átérezni a helyzetét.” – írta Zoli akkori bejegyzésében, majd (teljesen rá jellemző módon) leírta, hogy azért volt „óriási mázli ez a fejberúgás”, mert a kórházi ellátás közepette sikerült 3 könyvet is eladnia (csak az állkapcsa ne fájt volna olyan irgalmatlanul... Nem tett feljelentést. Szerinte „Akinek ez a szellemi szintje, hogy egy kiömlött pohár kóláért egy ilyen fejberúgás jár, az büntetéssel, fenyítéssel nem javítható meg, ezért ha esetleg újra találkoznék vele (hangsúlyozom: fogalmam sincs, hogy nézett ki ez az ember, ki volt az!), akkor vennék neki egy pohár kólát!” Aztán idén (most a napokban, amikor megkezdte a szokásos karácsonyi dedikálást) ellopták tőle a mobil telefonját. Ott, a legendás „beton izé” és a híres vasalódeszka mellett, az ikonikus helyszínen. Látva, hogy egy fizikailag gátolt, kiszolgáltatott emberrel van dolguk négyen elkezdték vegzálni, ahogy Zoli elmesélte: „elkezdtek ott hadoválni, elvették a kirakott könyveimet, beléjük lapoztak, szívóztak, hogy elviszik a könyveket, én meg a könyvek után kaptam, ne gyűrjék már össze őket, de a mobil továbbra is a kezemben volt. A főkolompos csávó a pofámba fújta a cigifüstöt, hadovált összevissza, és amíg én a könyv visszaszerzésével foglalkoztam, addig ez a főkolompos csávó kikapta a telefonomat a kezemből, és elrohant”. Hála Istennek a helyszínen akadt, aki segítsen, volt, aki kihívta a rendőrséget (akik szerint feljelentést csak a rendőrségen lehet tenni...). Zolinak mindene a telefon volt, ami – tudomásom szerint – azóta sincs meg. Kapott egy újat, de amíg magyarázták neki annak használatát elloptak tőle 20 könyvet (a táskájával együtt)! Ez a szemét tolvaj nyilván nem irodalom rajongó fanatikus volt, hanem aljas haszonleső, aki többet remélt a táska tartalmától, mint ZZ legújabb könyvének 20 példánya. Nyilván otthagyta valahol a könyveket – de ezek sincsenek meg. Ez a húsz könyv több, mint amennyit el tudott eddig adni az új könyvéből! A szerző feleségével és ZéZével - Fotó: a szerző archívuma Felelősségünk: nem elfelejteni Zolinak – szégyen ránk! – nincs pénze, lehetősége máshol (boltokban, áruházakban) árusítani a könyveit, csak ott, a Deák térten, ahol már 13 éve teszi ezt. Nincs kiadója, mögötte nem áll senki, csak (elvileg) mi: az olvasói. Vegyük meg Zoli új könyvét is! Az „Újraélet” kapható a szerzőnél, a Deák téren, a „beton izénél”. Ott van a többi zseniális könyv között a híres vasalódeszkán. Vagy rendeljük meg tőle, ha nem tudunk ott lenni a hopparezimirendeles@gmail.com címről! Vagy utaljunk neki egy kis pénzt a számlájára, hogy vehessen egy új táskát, amivel elszállíthatja a könyveit.Erste Bank: Zemlényi-Kovács Zoltán: 11600006-70000006-13494626Vagy, ha megtaláljuk valahol, vigyük vissza neki azt a 20 könyvet, amit elloptak tőle! Menjünk oda hozzá, váltsunk vele pár szót, vegyük meg szívhez szóló, vicces, ugyanakkor megindító írásait, legyünk rá büszkék, hogy ismerhetjük és nézzünk szét ott, a legendás „beton izé” mellett, nézzük meg Zolit ahogyan kedvesen mosolyogva árulja könyveit! Nézzük meg „élőben” azt az életképet, aminek egykor majd bronz szoborba öntött vasalódeszka mellett ülő bronz szoborba öntött Zoli fog örökre emléket állítani! Erste Bank: Zemlényi-Kovács Zoltán 11600006-70000006-13494626 dr. Zeke László - Nyitókép: Zemlényi-Kovács Zoltán archívuma

A Ludwig Múzeumban egy átfogó kiállítás tekinthető meg Tajvan kortárs művészetéről: Vihar előtt – Tajvan múlt és jövő határán. A tárlat 20 művész alkotásaiból áll össze, öt tematikus egységre bontva. 2026. március 29-ig tekinthető meg. Miért pont Tajvan? Tajvanról ma valószínűleg előbb jutnak eszünkbe geopolitikai aggodalmak, mint kortárs művészi teljesítmények. A félelem egy esetleges kínai inváziótól és annak nemzetközi dominó hatásától érződik a kiállítás hátterében, igaz, nem túlzottan direkten. A világ legfejlettebb országainak egyikeként Tajvannak nyilvánvalóan fontos a róla kialakult kép. Bár a magasművészetnek korlátolt a PR-értéke, büszkén hirdeti ilyen csatornákon keresztül a saját kultúráját. A Vihar előtt támogatói között találhatjuk például a tajvani Külügyminisztériumot. Tajvan egyébként hagyományosan erős műkereskedelmi piacot tudhat magának. Tehetős polgárai között divatos a műgyűjtés, a hazain kívül japán, kínai és európai forrásokból egyaránt. Emellett folyamatos a versengés ezen a téren Kínával; két évtizeddel ezelőtt még megelőzték Hongkongot ilyen szempontból. Fotó: Ternovácz Dániel Két lehetséges közelítés 1. Tajvan idegensége számunkra Mintha egy másfél órás szemináriumon vennénk részt: hallgatnánk a gyarmatosítói időkről, az őslakosok szokásairól, vallásokról és ideológiákról, vagy különböző ciklusokról, amelyek során a nem olyan régen cukorgyártó országból a chipgyártás éllovasa lesz. 2. Tajvan kulturális és szellemi szabadsága A képzőművészet szerteágazó műfajival találkozhatunk a hagyományos festészettől kezdve a videoinstallációig, a szövéstől és fafaragástól a bio- és hulladékművészetig. Fotó: Benke Orsolya Totem és algoritmus között Az alkotók közül kiemelkedik az 1980 óta aktív Yang Mao-Lin a kortárs tajvani művészet egyik legjelentősebb képviselője. Láthatunk egy „újexpresszinosta” plakátszerű feldolgozást a hadiállapot 1987-es eltörléséről, ami 1949-től volt érvényben, és a politikai ellenállás elnyomására szolgált. Ilyen közvetlen kötődés valamilyen társadalmi radikalizmushoz nem jellemzi egyébként a kiállítást. Fotó: Ternovácz Dániel A politikai témájú alkotásai mellett láthatunk a tajvani élővilágot, szakírális totemeket feldolgozó alkotásokat tőle. Jellemzői, hogy egymástól távolálló motívumokat vegyít a történelem, a természet, a hit és a küllönböző szubkultúrák világából. Technikája hasonlóan többrétegű, akár szobrokról, akár festményekről van szó. Fotó: Ternovácz Dániel Kulturális túlcsordulás A befogadói képesség korlátait teszi próbára a rengeteg digitális és hibrid alkotás. Láthatunk animációkat és videomontázsokat egyetemfoglalásról, disztópikus jövőről egy teljesen üres város madártávlatos felvételével, az még működő két cukorgyár zörejeiről, teremtéstörténetről, a pandadiplomáciáról, az identitás és érzéseink gépiesítéséről – ezt utóbbit egy meglehetősen zavarba ejtő alak formájával. Fotó: Ternovácz Dániel Az interaktív, közösségi részvételre épülő művészet is jelen van. Például karedzés a cukornádból készült rakétákkal vagy a fonálsarok, ahol lehetőség van a látogatóknak foltozni egy önkéntes segítségével. Fotó: Ternovácz Dániel Összességében elmondható, hogy mèlysègeiben azért nem fogjuk megismeri a tajvani modern művèszetet a Vihar előtt című tárlattal. Annyit levonhatunk, bár egy chip- és hardver-nagyhatalomról beszélünk, legalább annyira nem sikerült elsimítaniuk az èsz ès szellem feszültsègèt, mint nekünk. Illetve megbizonyosodhatunk arról, hogy a félelmek valamiféle újabb krízistől globálisak, a világ másik végében sem különböznek sokkal. Dr. Ternovácz Dániel - Nyitókép: Dr. Ternovácz Dániel

Kicsit hosszabban és nem pont így, de a nagy sikerű Üvegtigris című filmben hangoztak el ezek a mondatok egy zseniális jelenetben Rudolf Péter és Kálloy Molnár Péter között. Millió és egy helyről idézhettem volna, de valamiért most csak ez ugrott be. Egy ország áll most döbbenten, lesújtva, értetlenül. Meghalt Kálloy Molnár Péter, mindössze 55 évesen. Péter szeretetreméltóságából, barátságosságából, nyitottságából adódóan sokaknak van személyes élménye vele. Természetesen az Ígyélünk.hu szerkesztőségében is vagyunk páran, akik ismerték, jól ismerték, esetleg baráti viszonyt ápoltak vele. A halála már nem hír, azzal már számtalan hírportál sokkolt bennünket. Mi emlékezni szeretnénk! A Barátra, a Polihisztorra, a Művészre, de legfőképp az EMBERRE! dr. Zeke László: Kálloy Molnár Péter a jó barát Egy vagány debreceni srác itt hagyott bennünket. Ilyen jelző nincs, hogy „közszeretetben álló”, mégis tudjuk, hogy van, mert Peti az volt. Milyen szörnyű, hogy „volt”… Debrecenben arról híresült el az Ady Gimnázium, hogy dráma tagozata nagyszerű színészeket adott az országnak. Köztük az elsőt, az úttörőt: Kálloy Molnár Petit. A szomorú napon, amikor megtudtuk, hogy nincs többé. Az összes hírportál megemlékezett káprázatos, sokszínű tehetségéről. Köztudomású, hogy milyen színészi kvalitásai voltak, hogy műfordított, rendezett, zenélt, szinkronizált, verseket írt, mindezért egy ország szerette. Kálloy Molnár Péter, 2016. – Fotó: Wikipédia – Takács István Hogy ezen túl én miért szerettem, az persze egy másik kérdés. Barátomnak tudhattam, az első pillanattól kezdve, ahogy megismerkedtünk. Pontosan az a közvetlen srác, akinek gondolnánk, ha csak a szenzációs karakter szerepei alapján lenne róla benyomásunk. Egy a csillebérci táborban forgatott tévés produkcióban dolgoztam vele együtt. Amikor a Levente „Móka Miki” Péter és csapata rendezésében készülő produkcióban („Ez is valami?” volt a címe) az én feladatom volt a csibészkedő kamasz szerepét játszó Peti (és Kálid Artúr) szövegét megírni. Ahogy megtudta, hogy debreceni diákként „atyafiak” vagyunk olyan elánnal követte az instrukciókat, hogy öröm volt nézni. Nyilván nincs így, de azt a benyomást keltette, hogy azért ropja olyan fergetegesen a rock and rollt a tőlem kapott rózsaszín párduc jelmezben, mert azt a debreceni cimborától kapta. Mintha gyerekkori barátok lettünk volna. „Visszamenőlegesen” vált gyerekkori jó baráttá. Önzetlen, nagy szívű emberként soha nem tagadott meg tőlem semmiféle kérést. Az első szóra eljött segíteni egy rádiós beszélgetéshez, ami az akkoriban megjelent mesekönyvem kapcsán készült és felolvasott egy részletet az egyik meséből olyan varázslatosan – azon a jellegzetes hangon, amit a kicsik és a felnőttek egyaránt érezhetnek csak nekik szólónak –, hogy elszorult a torkom és könny szökött a szemembe. Nem hagyott nyugton az az érzés, azt kívántam, hogy ezt más is átélhesse: nem nyugodtam, amíg hangoskönyv nem lett a dologból (Borzontorz meséi). Ez már nem egy baráti segítség volt, hanem komoly színészi munka, igazi feladat, sok idő és energia ráfordítással. Egyetlen fillért sem kért a munkáért, csupa szívjóságból és ügyszeretetből adta ajándékba azt a csodálatos hangot, ami már csak felvételekről szólal meg. Akit, amely feladatot szeretett, azt szívét, lelkét beleadva szolgálta alázattal és rendkívüli szaktudással, csillogó szemmel és azzal a feledhetetlen hamiskás mosollyal szeme sarkában, amivel mindenkit le tudott venni a lábáról. Borzontorz illusztráció Én persze vérszemet kaptam és látva ügyszeretetét, tettvágyát és tehetségét újabb és újabb közös feladatokat találtam ki a magunk számára és gyönyörűségére. Ezekben önzetlen partner volt, mert nagyon szeretett játszani, alkotni, álmodozni nagy tervekről. Olyan elegye volt egy lelkes, játékos kiskamasznak és egy vérprofi művésznek, amihez hasonlót elképzelni sem tudok. A feladat, az ötlet játékossága, szellemessége (véletlenül sem a „haszon”) érdekelte, attól tudott beleszeretni a feladatba. Megcsináltunk Pesti Gábriel, a XVI. századi magyar meseszerző Esopus fordításaiból egy animációs sorozatot. A Biblia utáni első magyar nyelven kiadott könyvből, a csaknem ötszáz évvel ezelőtti magyar nyelven szóló szöveget felmondani egy mai animációhoz – ez érdekelte. A Borzontorz meséiből csináltunk egy iPhone/iPad applikációt, az első interaktív mese alkalmazást, amelynek illusztrációi érintésre megelevenedtek. Ez érdekelte, ebben szívesen volt részes. Csináltunk egy MeSeMeS sorozatot (a mese és az SMS keveréke: üzenettel bíró, 160 karakternél nem hosszabb történet); egy új műfaj. Na, ez érdekelte. Stílusosan 160-at mondott fel, barátságból ügyszeretetből, szenzációsan. Olyan profizmussal, amit álmomban sem merészeltem volna megkövetelni bárki ember fiától, de ő magától megtette. Többször nekifutott a mulandóságról szóló MeSeMeS-nek, kísérletezve a mulandóság szó „u” betűjével, hogy mennyire kellene azt – a történethez illően kicsit hosszabb „ú” hangzóval mondani (úgy döntött, hogy a szabályos hosszú „ú” fele/negyede lenne az odaillő). Tette mindezt úgy, hogy a teljes verbális, fonetikus fegyvertárát felvonultatta. Mindent, ami hangban kifejezhető. Nyögések, felkiáltások, sóhajok, szuszogások olyan arzenálja, amit rengeteg pénzért sem lehetne megvenni. (Ezekből a hangmintákból egy több száz tételből álló minta sort tudtam elmenteni magamnak filmek, animációk utómunkáihoz.) Meggyőződésem, hogy szakmája legnagyobb „hangásza” volt. Próbáltam viszonozni azt az áradó segítőkészséget, amit tőle kaptam, így – miközben leesett állal figyeltem tehetségének sokszínű tobzódását – magam is beszálltam egy-két projektbe, például zenés produkcióihoz animációs klippel. De azt a sodró lendületet, ahogyan habzsolta a művészi alkotó munkát nem lehetett követni. A sok-sok színházi szerep, rendezés, versírás, műfordítás, koncertezés, filmezés követhetetlen tempója már-már félelmetes volt. Annak, hogy Peti ilyen jó volt az improvizációban (lásd pl. a „Beugró”) is az lehet a magyarázata, hogy elképesztő tehetsége folytán feszítette a feladat, az alkotási vágy. Mert az improvizáció is alkotás: a pillanat tört része alatt létrehozott poén, csattanóval lezárt mini történet. Olyan műfaj, amit csak a legmerészebbek, legszellemesebbek, legtehetségesebbek tudnak. Mint a virtuóz jazz zenészek, hangszereik legnagyobb mesterei, akik szólói a pillanat szülöttei. Ilyen mestere volt Peti a hangnak, a szónak, a testbeszédnek, az érzelmeknek, a színész mesterségnek. Pont ez a része az az ő művészetének, amit tanulni nem lehet, amire születni kell. Kálloy Molnár Péter felolvas – Fotó: a szerző felvétele Utoljára Debrecenben találkoztunk. Az Odeon színházban eljátszották a legendás SÖR (Shakespeare Összes Rövidítve) és a GÖRCS ( a Gondviselő Összes Regéi és Cselekedetei) darabokat, amelyben Kálid Artúr és Gáspár András volt a partnere. Nagy családi esemény volt ez a két előadás nálunk, ugyanis a két fiam a SÖR DVD-n nőtt fel. Még kisiskolás gyerekek voltak, amikor próbaképpen megmutattam nekik a SÖR-t; kíváncsi voltam, hogy mennyire veszik a poénokat (úgy, hogy Shakespeare drámáit még egyáltalán nem ismerik). És minden poén leesett! Óriási röhögések közepette nézték, mi több: „rongyosra nézték” a DVD-t. Sokszor megesett, hogy amint véget ért, rögtön kezdték újra (ahogy a pici gyerekek szokták kedvenc mesefilmjeikkel). Ez akkoriban volt, amikor az általános iskolában arra kényszerítették őket, hogy egy-két nem nekik való színházi előadást nézzenek, meg, s ami miatt szabályosan megutálták a színházat. Aztán jöttek Petiék. „Apa, hát ez is színház?” – kérdezték csillogó szemmel. Azóta a fiaim felnőtté váltak és tudják mi a művészet. Gyermekkoruk fényesen csillogó emlékét nézték újra a bálvánnyal, a csodálatos varázslóval, élőben azon a két varázslatos estén Debrecenben. Az utolsó debreceni találkozón is felhozta a régóta dédelgetett közös terveinket. A „sakk meséket” (híres történelmi alakok nevezetes játszmáiból készült, animációval kevert tanulságos történeteket), vagy a „handabakkandárét” (egy nyugdíjas tanárnéni diákok dolgozataiból gyűjtött „bakiparádék” megfilmesítését), klipeket, rajzfilmeket, s mindenféle régen volt álmot, amit most örökre elvitt magával. Mert hiába égett a gyertya két végről, ha lett volna harmadik ő azt is meggyújtotta volna. Csak apró vigasz, hogy meséim az ő hangján keltek életre, s ha beleolvasok fejemben most is az ő hangján szól, s hallom a Mikulásról szóló mese záró mondatát: „Akit szeretnek az van.” Isten Veled, Drága Barátom! Csalami V. Csaba: „Ott vagyunk már?” Igen, ez is egy idézet, és igen, ez is Kálloy Molnár Pétertől van, de bármíly meglepő is, ezt most nem a Shrek Szamarától vettem, hanem annak zseniális magyar hangjától, aki 2021 meglehetősen hűvös novemberének éjszakáján Nagykanizsa belvárosában, ikonikus bőrkabátjából alig kilátszódva, séta közben érdeklődött, hogy messze van-e még a vendéglátó egység, amit megcéloztunk. Televíziós műsorvezetőként nagyon szerettem az olyan vendégeket a műsorban, akikkel könnyedén, viccesen, de informatívan lehetett beszélgetni. Péter (Peti) ilyen volt. Bármilyen témáról tudott humorosan, de komolyan beszélni. Először a Duna, Család-barát című műsorában találkoztam vele. Az első benyomásom nagyon kellemes volt, egy jó humorú, kedves és szeretetteljes, igazi művészembert ismertem meg. Egyetlen dologban nem ismert pardont, ez pedig a művészete volt! Párszor még találkoztunk a tévéműsorban, de ott mindig csak pár percünk volt beszélgetni. A „YourSong” 2021-ben aztán közös barátaink, a Kanizsai Fiatalok Közösségének vezetői – több más kolléga mellett – minket is megkeresett, hogy vállalnánk-e a zsűrizést a Your Song Országos Énekversenyen. Természetesen igent mondtunk mindketten, így az említett verseny idején már együtt ültünk a zsűrinek fenntartott asztalnál. Peti volt a zsűri elnöke, és nagyon komolyan vette a feladatot. Figyelt, jegyzetelt, értékelt a hangjában olyan éteri kedvességgel, amit csak kevesek tudnak. Nyoma sem volt annak a harsány, bolondos hangnak, amit megszokhattunk tőle a filmjeiben, szinkronjaiban. Mihály Péter, Kálloy Molnár Péter és Csalami V. Csaba – Fotó: a szerző felvétele A két napos verseny első napjának végén megbeszéltük, hogy végre leülünk és beszélgetünk, esetleg fogyasztunk is valami Bambit. Ez aztán meg is történt, fantasztikus este volt, végre jobban is megismerhettük egymást. Nagykanizsa közepén meglehetősen komoly feltűnést keltett a Művész Úr, ahogy sokan a legnagyobb tisztelettel szólították meg, de Peti mindenkivel másodpercek alatt megtalálta a közös hangot. Rendkívül nyitottan állt az összes, Őt megszólító emberhez, legyen az fiatal, idős, színjózan, vagy enyhén kapatos, esetleg csaprészeg. Természetesen velünk, a csapatával is ilyen volt! Egyszerűen jó volt a közelében lenni! Ilyen ember volt! Aztán úgy adódott, hogy két évvel később ugyanerre a versenyre, ugyanúgy meghívást kaptunk, és az egészet megismételtük, megfejelve azzal, hogy a vendéglátó egységben egy zenész teljesített szolgálatot, akivel szintén ugyanolyan barátságosan ismerkedett Peti, mint mindenki mással, így ő is hozzánk csapódott egy idő után. Aztán az egyik szünetében megkértük, hogy adja kölcsön Petinek a gitárját, hadd művészkedjen egy kicsit a Művész Úr! Így esett, hogy az énekverseny zsűrijének elnöke végül egy bárban a saját szerzeményeivel szórakoztatta az ott felsorakozott társaságot. Mindezt véresen komolyan, elképesztő lazasággal és humorral, valamint egyértelműen kitörő sikerrel tette! Végtelenül sajnálom, hogy a méltósággal viselt betegség végül egy ilyen Jó Embert is le tudott győzni és jövőre, két év múlva, vagy amikor legközelebb énekverseny lesz ’Kanizsán, Peti már csak ’odafentről’ zsűrizhet! Már nem lesz ugyanolyan az a verseny! Nagyon-nagyon hiányzik majd mindnyájunknak a mosolya, a hangja, legfőképp az egyénisége, embersége és minden, ami Ő volt! Jó utat Peti, bárhova is tartasz! Isten Veled, Drága Barátom! Zeke László és Csalami V. Csaba – Nyitókép: Kálloy Molnár Péter – Wikipédia

A „Sárkányok Kabul felett” nem csupán egy látványos háborús film, hanem egy újabb bizonyíték arra, hogy a hazafias mozgókép után sóvárgók álma teljesült. Mozivásznon látható egy magyar hőseposz, különösen militáns kiadásban, amely megosztottságunkat és képzeletünk korlátait is visszatükrözi. A mai államilag támogatott nemzeti film megszületése nagyjából 2018 környékére tehető. Ebben az időszakban írta Szakács Árpád a Kinek a kulturális diktatúrája? című cikksorozatát, élesen bírálva a kulturális intézményrendszert. A kibontakozó Kulturkampf elérte a Magyar Nemzeti Filmalapot is, amelyet Andy Vajna kormánybiztosként alapított még 2011-ben. Vajna 2019-ben bekövetkezett halála után megnyílt az út a hazafias filmek sora előtt. Jelenet a filmből – Fotó: YouTube ScreenShot A nemzeti film megszületése és a Kulturkampf hatása A nemzeti film kialakította a maga műfaját, markáns motívumait. Az egyik legfőbb sajátosságuk, hogy a nemzeti büszkeség érzését hivatottak sugározni jól felismerhető módon. Cselekményeik alapján a magyarok sokkal okosabbak és bátrabbak a többi nemzethez képest. Amennyiben belügy a téma, akkor pedig a nemzeti oldalé az erkölcsi fölény. A „nemzeti film” mint új műfaj – motívumok, hősök, toposzok Jelent már meg propaganda-thriller (Elk*rtuk), politikai dráma Göncz Árpád emlékének torzításával (Blokád), történelmi-életrajzi film (Semmelweis) és 7 milliárdból készült Petőfi-giccs (Most vagy soha!). Őket követi a Sárkányok Kabul felett című háborús film Dyga Zsombor rendezésében. Az 5,8 milliárd nagyrészt állami támogatásával méltán illeszkedik a fenti sorba – Rákay Philip Pilvax-fantáziáihoz képest mindenképpen jobb forgatókönyvvel. Olyannyira az állami támogatás megléte, vagy nemléte határoz meg ma egy magyar filmet, hogy a főszerepet játszó Jászberényi Gábornak az Indexnek kellett magyarázkodnia, hogy miért vállalt el színészként egy szerepet. Közben ilyen kérdésekre válaszolva: „Közel áll önhöz a katonaság, a Magyar Honvédség, egy afganisztáni misszió világa?” Katonai támogatás és politikai beágyazottság a filmgyártásban Nem mellesleg a Magyar Honvédség is részt vett a produkcióban szakértőket delegálva, hasonlóan a S.E.R.E.G. című sorozathoz. A Honvédelmi Minisztérium pedig követi a film fogadtatását és meglepő módon kritikára reagál. Történt ugyanis, hogy a 24.hu kritikusa Ruszin-Szendi Romulusz honvédségi főparancsnokot fedezte fel a Stohl András által megformált bohókás alak mögött. Ezt a Minisztérium cáfolta – téves feltételezésnek ítélve – enyhén túllépve a katonai szakértő szerepen. Jelenet a filmből – Fotó: YouTube ScreenShot Mit mond el a film Afganisztánról – és mit a magyar szerepről? A történet a kabuli reptéren játszódik 2021-ben, azt követően, hogy az USA kivonult Afganisztánból 20 év után, a demokráciaimport teljes csődjével. A Talibán hónapokon belül átvette az ország felett az irányítást, így életveszélybe kerültek a „kollaboráns” személyek, például akik tolmácsként dolgoztak a megdöntött rendszerben. Ezért egy magyar alakulat 200 fő kimentésére indult, akiket a reptér bejáratánál váró több ezres tömegben kellett megtalálniuk. Az akció olyan jól alakult, hogy végül jóval több személy került fel a listára, nem csak magyar állampolgárok. A forgatókönyv megtörtént események alapján íródott, a Sámán Pajzs nevű különleges hadművelet során 540 főt mentettek ki. Láthatunk néhány látványos akciójelenetet és érzékenységről tanúskodó képsorokat menekülőkről, amelyek meglepően hatnak, tudván, hogy 1,3 milliárddal a közmédia is ott van a finanszírozók listáján. Viszont a militáns hazafiasságra épülő cselekmény korlátoltsága is megmutatkozik. Az egy dolog, hogy nem mélyül el az afgán kontextusban. Ha a tálibok valóban csak gonosz terroristák, ahogy a film prezentálja őket, akkor hogyan tudták szinte ellenállás nélkül átvenni az ország vezetését és miért ünnepelték őket sok helyen felszabadítóként? Viszont a magyar jelenlétről is csupán annyit tudunk meg, hogy a katonák hősiességben és morálban a NATO csapatok fölött állnak. Amikor az angol parancsnok elmondja Herceg Péter alezredesnek (akit meggyőzően alakít Borovics Tamás), hogy nekik ez már sok és visszavonulnak, magyar kollégája azt válaszolja, hogy ők bezzeg a végsőkig kitartanak. A film legfontosabb szimbóluma pedig a magyar zászló kifüggesztve a szabadulást jelképező kapura. Ha valaki ebből a filmből vonna le következtetést, hogy miért voltak magyar katonák Afganisztánban, akkor arra juthatna, hogy mert a nyugati szövetségesek nem elég talpraesettek rendezni ott a dolgokat. Egy mondatban összefoglalva: a Magyar Honvédség jó, mert ott segít, ahol baj van. Nem csoda tehát, hogy a szórakoztatáson túl a film értelmezése az állami finanszírozás és a propagandafogalom körüli vitákra szűkül. Dr. Ternovácz Dániel – Nyitókép: YouTube ScreenShot

Tízmilliárdok tűntek el, családok élete roppant össze, miközben mindenki csak bízott „Marcsiban”. A brókerbotrány nemcsak egy szélhámos története, hanem egy ország pénzügyi kultúrájának zavarba ejtő tükre. A karcagi bróker asszony esete rávilágít arra, hogyan válhatott egy kisváros illúziója országos tragédiává, és hogyan fonódott össze a bizalom, a pénzügyi tudatlanság és a felügyelet hiányossága egy korszak kórképévé. Ha valaki az elmúlt évtized magyar pénzügyi botrányaira gondol, a „Bróker Marcsi” név szinte biztosan az elsők között jut eszébe. Dobrai Mária története nem pusztán egy bűnügyi krónika: tükre annak a korszaknak, amelyben a pénzügyi kultúra hiánya, a gyors haszon illúziója és a társadalmi bizalom sajátos működése összefonódott. Bróker Marcsi a börtönben – Forrás: YouTube képernyőkép A karcagi álomvilág, amely hamar rémálommá vált Karcagon és környékén mindenki ismerte a „sikeres üzletasszonyt”. Luxusautók, utazások, gondosan felépített imázs – mindez hitelesnek tűnt a helyiek szemében. Több, mint másfél évtizeden át gyűjtötte a pénzt, hozamokat ígért, miközben sem engedélye, sem valódi bróker tevékenysége nem volt. A Kun-Mediátor-ügy végül több, mint 800 ember életét tette tönkre, a kár mintegy tízmilliárd forint volt. A bizalom ára – amikor a jó ismerős többet ér a pecsétnél A történet rávilágít arra, mennyire sajátosan működik a bizalom a magyar társadalomban. Egy kisvárosban a „jó ismerős”, a régi kapcsolat sokszor erősebb garanciát jelentett, mint a hatósági pecsét vagy a pénzügyi felügyelet. Az emberek többsége nem kérdezett, nem ellenőrzött – elhitte, mert hinni akart a gyors meggazdagodásban. Itt is visszaköszön az urambátyám virtus. Kórkép egy korszakról – válság, bizalmatlanság, illúziók A brókerbotrány nem légüres térben született. A 2008-as gazdasági válság utáni bizonytalanság, a bankokkal szembeni bizalmatlanság, és a magas hozamok ígérete mind hozzájárultak a rendszer működéséhez. A pénzügyi analfabetizmus, a rövid távú gondolkodás, és a felügyeleti hatóságok lassúsága együtt teremtették meg azt a közeget, amelyben Dobrai Mária szabadon mozoghatott. Több, mint bűnügy – társadalmi tükör egy illúziókra épült korszakról Bróker Marcsi ügye nemcsak a vádlottak padján, hanem a társadalmi önismeret tükrében is fontos. Egy egész korszakot jellemez: amikor a bizalom könnyen megvásárolható volt, amikor a gyors nyereség ígérete erősebbnek bizonyult a józan észnél, és amikor az állam felügyelete sem bizonyult elég erősnek. Eltűnő forintok – Forrás: YouTube képernyőkép Tanulság: pénzügyi tudás és társadalmi tudatosság nélkül nincs védelem A történet legnagyobb tanulsága, hogy a pénzügyi kultúra hiánya és a társadalmi bizalom sajátos működése együtt komoly veszélyt jelenthet. Bróker Marcsi ügye ezért nemcsak Karcag, nemcsak néhány száz károsult, hanem egy egész korszak magyar „korképe”. Film készült róla – a sorozat részletei Az elképesztő történet Herendi Gábort is megihlette – idén ősszel egy hatrészes életrajzi drámasorozat készül Bróker Marcsi életéről. A széria fiktív elemeket is felhasználva, de valós eseményeken alapulva dolgozza fel Dobrai Mária történetét. A főszerepben Bacskó Tünde látható, mellette Thuróczy Szabolcs, Tóth Zsófia, Martinkovics Máté és más ismert nevek tűnnek fel. A sorozat rendezői Herendi Gábor és Fazekas Máté Bence, producerei pedig Ditz Edit és Geszti Péter. A premier 2025. szeptember 11-én volt az RTL+ Premium platformon. SzóMia – Nyitókép: YouTube képernyőkép

„A lényeget illetően vagyok tehát tanácstalan, a lényeget nem értem szégyenemre, s azt hiszem, őszintén bevallhatom, hogy a lényegből való ilyetén kiebrudalás igen fájdalmasan érint” (Krasznahorkai László: Az urgai fogoly) Kertész Imre 2002-es sikere után megvan a második magyar irodalmi Nobel-díj, amelyet ma Krasznahorkai Lászlónak ítélt a Svéd Királyi Tudományos Akadémia a „lebilincselő és látnoki életművéért, amely az apokaliptikus terror közepette megerősíti a művészet erejét” – az indoklás szerint. Irodalmi Nobel-díjak esetén minden évben nagy a reménykedés, hiszen rendszeresen az esélyesek közé sorolják Nádas Pétert és Krasznahorkai Lászlót. Utóbbi már részesült korábban rangos nemzetközi elismerésben: 2015-ben elnyerte a Nemzetközi Man Booker-díjat (mai nevén Nemzetközi Booker-díj), amely így az előszobája lett a legrangosabb elismerésnek. Krasznahorkai könyveit számos nyelvre lefordították, rendszeresen vendégeskedik nemzetközi irodalmi fesztiválon, eseményeken. A művészetét méltatta többek között Susan Sontag vagy W. G. Sebald. A legismertebb két műve a Sátántangó (1985) és Az ellenállás melankóliája (1989), részben a filmváltozatoknak is köszönhetően, amelyeket Tarr Béla adaptált filmvászonra egyéb Krasznahorkai-regények mellett. Fontos regényei továbbá a Háború és Háború (1999), Báró Wenckheim hazatér (2016) vagy a Herscht 07769 (2021). Krasznahorkai nemzetközi népszerűsége annak köszönhető, hogy témái univerzálisak, nem szűkíthető le csak Magyarországra vagy tágabban Kelet-Európára. Elbeszélői szerkezete, a felsorakoztatott motívumai, az egzisztenciálisan őrlődő hősei a regényformáról és a művészetről egyetemesen beszélnek – többnyire önfelszámolásról, megszűnésről. Végtelen mondatok, (poszt)apokaliptikus és kaotikus atmoszféra, várakozás a megváltóra, magányos, rögeszmés és tragikus figurák sora – néhány szóval ezek jellemzik művészetének világát. Meglehetősen érdekes ilyen szempontból, hogy a bizottság választása Krasznahorkaira esett – általában olyan szerzőt emelnek ki, akinek a humán kondícióról mondanak valamit a művei. Az író viszonya Magyarországhoz nem közömbös, foglalkoztatja a nemzet sorsa. Zárt és kihalt színterei sokszor inspirálódnak a magyar vidékből, kimondva-kimondatlanul is a szülővárosát, Gyulát tükrözik vissza. Kilépésre nincs sok lehetőség: „Telik, de nem múlik” – írja Az ellenállás melankóliájának mottója, hiába tűnnek fel a megváltó-jelöltek, a hamis messiások vagy a Miskin herceg-féle krisztusi emberek. Persze nem ugyanazt a lepusztultságot mutatja be a 40 éve íródott Sátántangó Magyarországa, amit a tavaly megjelent Zsömle odavan című regény. Utóbbi hangulatában is egy könnyebb, szatirikus történet arról, mi van, ha egy Árpád-házi leszármazottra bukkannánk ma Magyarországon. Mentalitásunk, társadalmi és emberi viszonyaink sokszor visszaköszönnek. Ezt a jelenséget tragikus nevetésként határozza meg az író egyik monográfusa. Hasonlóképpen nem finomkodik Krasznahorkai, amikor interjúkban Magyarországról kérdezik. Idén az év elején egy svéd lapnak arról beszélt, hogy „ma Magyarországon már nincs remény”, sok haragos reakciót kiváltva. Ettől függetlenül, ma minden bizonnyal még a bírálói is eltekintenek ezektől a megjegyzésektől, és a magyarság újabb Nobel-díjat ünnepel. Akkor is, ha Krasznai művészetében nem a reményé és az örömé a főszerep. Ternovácz Dániel – Nyitókép: Wikipédia – Déri Miklós – ÍgyÉlünk grafika

Paul Lynch neve talán újdonságot jelent a magyar olvasók számára. A próféta éneke (Prophet Song) című regénye 2023-ban elnyerte a rangos Booker-díjat, nemzetközi elismerést hozva az ír szerzőnek. A szépirodalmi mű most először jelent meg magyar nyelven Bartók Imre fordításában, bemutatva egy disztópikus Írországban zajló történetet, ahol a közöny, gyász és kilátástalanság mellett felvillannak az ellenállás, remény és empátia pillanatai. Hogyan tud ma szélesebb érdeklődést kiváltani egy szépirodalmi alkotás és nemzetközi elismerésre szert tenni? Ehhez nagyban hozzájárulhat a regény témája, ahogy az első Trump-adminisztráció idején Orwell 1984-e ugrott az eladási listák élére, vagy amiért A szolgálólány meséje trendivé vált a 2010-es években. A próféta éneke a közeljövőben játszódó disztópia. Egy autoriter rezsim veszi át a hatalmat, és fokozatosan diktatórikus rendszert épít ki szükségállapottal, hazaárulózással, totális felügyelettel, a polgári jogok folyamatos elnyomásával, majd polgárháborúba sodródásával. Az író hazáját, Írországot választotta helyszínül. Elmondása szerint a modern káoszt és a nyugati demokráciák nyugtalanságát akarta megjeleníteni. A szíriai polgárháború és az azt követő menekültválság eseménysora ihlette a cselekményt. A 2011-ben kirobbant polgárháború szír menekültjei Jordániában, a Za’atri elnevezésű táborban. A polgárháború menekültjeinek számát alsó hangon is 470.000 főre becsülik. – Fotó: Az Egyesült Államok Külügyminisztériuma Ezekről a jelenségekről szinte napi rendszerességgel olvashatunk, nem valószínű, hogy egy regénytől változna meg valakinek a véleménye az autoriter uralomról, vagy hogy jelentős mértékben növekedne a demokrácia és a jogállam népszerűsége tőle. A hangsúly egy család történetén van, hogyan válik az életük rövid idő alatt rémálommá, amikor elveszítik mindazt, ami addig magától értetődőnek számított. A Booker-díj bírálói úgy fogalmaztak, hogy a történet „napjaink társadalmi és politikai szorongásait ragadja meg”. A cselekmény középpontjában Eilish Stack, egy négygyermekes anya áll. Az apa, Larry, szakszervezeti vezető, aki egy tüntetés után hirtelen eltűnik, és ezzel a nő magára marad a gyerekekkel. Keveset tudunk meg arról, hogy ki van hatalmon. A felügyeletet a GNSZI (Garda Nemzeti Szolgálati Iroda) végzi, az ajtón kopogtató rendvédelmi személyek a gardások. Eilishnek szembe kell néznie a társadalom fokozatos átalakulásával, munkahelyén és a mindennapokban egyaránt, és azzal, hogy legidősebb fiára, Markra 17 évesen hadkötelesség vár, a fiatalabb gyerekeinek pedig az alapvető biztonsága válik kétségessé. Folyamatos kérdés, mikor jön el az a pont, hogy el kell hagyni az országot, menekültté válva? További kihívás Eilish számára a demenciával küzdő apjának a felügyelete – akinek a küszködésé fontos része a cselekménynek, hiszen a régi világ emlékezete nemcsak az ő részére válik egyre nehezebben felidézhetővé. Paul Lynch és könyve: A próféta éneke – Fotó: Independent A regény erőssége a cselekmény környezetét leíró képek, a szikár atmoszféra és az érzékletes lírai nyelve. Az alaphangot a mű egyik mottója adja meg: A sötét időkben / Fognak-e még énekelni? / Igen, fognak még énekelni – / A sötét időkről A kinti világ erőszakos zaja, az élettér fokozatos szűkülése, az otthon biztonságának elvesztése, törmelékké válása kísérik az eseményeket. Ami a pusztulásnak ellenáll, az nem más, mint az anyaság, Eilish ösztönös életereje, amely nem csak a családot igyekszik egyben tartani, hanem a szertefoszló világban is valamilyen értelmet, kapcsolódásokat, reményt teremt. A próféta énekéből nem fogjuk megtudni, hogy mi lenne az orvosság a liberális demokrácia válságára, sőt inkább további nyugtalanságot okozhat az elolvasása. Ezzel együtt fontos könyv, mert bemutatja, hogy valamilyen mélyen emberséges, ösztönös, szabadságszerető erő munkálkodik még az oly sötét idők közepette is. Ternovácz Dániel – Nyitókép: Jan Brueghel I: Krisztus a galileai-tengeri viharban, 1596.

Mór főterén minden ősszel ilyenkor a szőlő és a bor ünnepe zajlik. Idén azonban nemcsak a poharak koccannak: Törő Gábor Gulyás Gergely társaságában próbált kapaszkodót találni, levitézlett mandátumát csiszolgatni. De miközben ők pózolnak, a borászok többsége a túlélésért küzd. A szüret lassan véget ér, így lesz időnk megállni egy pillanatra – és megnézni, hol tart ma a magyar borkultúra. Nem csak abban az értelemben, hogy milyen borok születnek, hanem hogy kik, hogyan és milyen feltételek mellett készítik őket. Móri Bornapok lesznek a hétvégén. A 2022-es Móri Bornapok – Fotó: Csodálatos Magyarország És persze, hogy kik próbálnak a bor ünnepéből politikai tőkét kovácsolni… Politika a pohárban – Mór példája A Móri Bornapok évtizedek óta a város legnagyobb kulturális rendezvénye. A színpadon zenekarok, a pincékben borászok, a téren emberek – a hangulat mindig ünnepi, buli, partysátor, bazárosok, minden ami kell. Idén azonban nemcsak a buli lengi be a rendezvényt, hanem a politika is: Törő Gábor, a körzet Fideszes képviselője saját vesztét érezve, Gulyás Gergely miniszterrel az oldalán próbált erőt mutatni. Ez a kollab sokat elárul arról, hogyan gondolkodik a hatalom: ahelyett, hogy a bor ünnepét hagynák a közösségnek, politikai színpaddá változtatják azt. Történelmi örökség – és a jelen árnyéka Pedig a magyar borkultúra története jóval többről szól. A gyökerei a keltákig és rómaiakig nyúlnak vissza, Tokajtól a Balatonig minden régióban más-más történetet mesélnek a szőlőtőkék. Ez az örökség a világon is egyedülálló – vagy legalábbis az lenne, ha hagynánk érvényesülni. Magyarország borvidékeinek térképe – Fotó: Wikipedia A XX. század politikai beavatkozásai – szovjet tömegtermelés, minőségromlás, borhamisítás – megtépázták a hírnevet. A rendszerváltás után volt egy rövid fellendülés, de mára ismét azt látjuk: aki közel van a hatalomhoz, könnyebben kap támogatást, pályázati pénzt, marketinghátszelet. Két út a magyar borászatban A NER által felkarolt borfesztiválok, a politikai kapcsolatokkal kitömött fellépők és a stadionárú pinceavatók árnyékában ott vannak a kis családi borászatok, akik támogatás nélkül próbálnak életben maradni. Az előbbieknek bőven jut drága PR és kormányzati médiafelület, míg az utóbbiaknak marad a napi túlélés. A minőségi borhoz nem elég a szép címke és a hangzatos szlogen – oda szakértelem, és tiszta gazdasági környezet kellene. És itt ér össze a móri színpad politikája a borkultúrával: a hatalom itt is a látványra, nem a tartalomra költ. Pénz van – de kinek jut belőle? A közös agrárpolitika 2024–2027 közötti ciklusában 28 millió euró áll a szőlőtermelőket és borászokat támogató beruházásokra. A gond az, hogy a pályázati rendszerben nem egyenlő feltételekkel indulnak a szereplők. A nagy, politikailag jól kapcsolt borászatok könnyebben jutnak pénzhez és nemzetközi bemutatkozási lehetőséghez, míg a kisebb pincék sokszor ki sem látszanak a bürokrácia és az „ajánlások” mögül. A móri borvidék látképe – Fotó: bor.hu Ez ugyanaz a logika, mint amikor egy kulturális rendezvényre nem a helyi közösség, hanem egy miniszteri delegáció nyomja rá a pecsétet. A tisztelet hiánya Akár fehér, akár vörös bor, akár pezsgő kerül az asztalra, az élmény az apró részleteken múlik: a hőfokon, a pohárformán, a kóstolás rendjén. Ezek mind a bor iránti tisztelet részei. De tiszteletből a magyar borászok felé is több kellene. Nem dísztribünökről és kampánypultokról kellene beszélni a borról, hanem átlátható támogatási rendszerről, amelyben a szakmai tudás és a hagyomány ér többet, nem a politikai lojalitás. Mi kellene a valódi reneszánszhoz? A magyar bor új aranykorát nem Gulyás Gergely vagy Törő Gábor fogja bejelenteni Mór egyik eldugott rendezvénytermében. Ha a támogatások és lehetőségek nem a „jó kapcsolatok” szerint oszlanának, hanem szakmai érdemek alapján, akkor Magyarország ismét méltó helyre kerülhetne a világ bortérképén. SzóMia – Nyitókép: Melczer Zsolt – Illusztráció AI

Nyár, por, sörhab és zene. Aztán egy mondat, ami mindent felülír: Mocskos Fidesz! A fesztiválok szabadsága mostanra nem csak a zenéről szól, hanem arról is, hogy a tömeg mit mer kimondani. A fesztiválok színpadai előtt egyre gyakrabban tör fel a tömegből a kórus: Mocskos Fidesz! Nincs forgatókönyv, nincs vezényszó – csak a közös életérzés, ami lassan megállíthatatlannak tűnik. Az elmúlt egy-két évben szinte minden nagyobb nyári fesztiválon előfordult ez a jelenet. Balaton Sound, Volt, Fishing, kisebb városi rendezvények – ha a tömeg egyszer elkapja a fonalat, nincs az a hangerő, ami elnyomná. Nem koreográfia, hanem kitörés Nem a zenekarok vezénylik, legalábbis a legtöbbször nem. Van, hogy a frontember odaszúr valamit, vagy egy dal szövege adja a szikrát, de onnantól a közönség magától viszi tovább. Egy koncertlátogató srác mondta a Szigeten: – „Itt nincs megmondva, mit skandáljunk. Egyszerűen kijön belőlünk, mert máshol nem hallgatnak meg minket.” MCSKS FDSZ Tusványos után Sopronig Az idei nyár egyik legnagyobb visszhangú esete a Punnany Massif-hoz kötődik. Tusványoson Felcser Máté népszabadságos pólóban, a háttérben áthúzott pártlogókkal játszotta el az egyik dalt. A közönség tombolt, a közösségi médiában terjedtek a felvételek – majd pár nappal később a Soproni Sörnapok szervezői felbontották a velük kötött szerződést. Hivatalosan „koncepcióváltás” történt, a zenekar rajongói viszont pontosan tudták, ez miért történhetett. A fesztivál szabadsága Nem kell szociológus ahhoz, hogy értsük, miért terjed ez a skandálás. A fesztiválon az ember kiszakad a hétköznapokból, elengedi magát, és ha ott van a feszültség, egyszerűen kirobban. A „Mocskos Fidesz” sokaknak nem politikai állásfoglalás, hanem levezetés – de attól még üzenet. Fotó: Telex/Hevesi-Szabó Lujza A szervezők óvatosak A jelenség viszont kellemetlen a politikai, nagy céges szponzorokkal rendelkező fesztiváloknak. Van, ahol már szóltak a zenekaroknak, hogy „inkább ne hergeljék” a közönséget. A legtöbben nem vállalják a nyílt konfrontációt, mások viszont úgy gondolják: ha a közönség akar skandálni, hadd skandáljon. SzóMia – Nyitókép: ÍgyÉlünk grafika – AI