

A választási rendszer működése szempontjából nem az a döntő kérdés, hogy hány párt jut be a parlamentbe, hanem az, hogy milyen arányban és milyen szerkezetben. Két nagy párt mellé belépő két közepes erejű szereplő első látásra kiegyensúlyozó hatásúnak tűnhet, a gyakorlatban azonban könnyen olyan helyzetet hoz létre, amelyben a rendszer újra a legerősebb felé billen.
A többpólusú parlament nem automatikusan jelent nyitott kimenetet.
Vegyünk egy olyan, nem rendkívüli választási helyzetet, ahol a listás szavazatok így alakulnak:
Ebben a modellben négy párt jut be a parlamentbe, miközben a szavazatok 7 százaléka kiesik a mandátum elosztásból.
A közkeletű várakozás az lenne, hogy:
Ez azonban csak részben igaz.
A kieső 7% miatt a listás mandátumelosztás már nem 100, hanem 93 százaléknyi szavazat alapján történik. Ez újrasúlyozza a benn maradókat.
Újraszámolva az arányokat:
A D’Hondt-módszer itt finoman, de következetesen a nagyobb szereplőknek kedvez, különösen a legnagyobbnak.
A 93 listás mandátum reálisan így oszlik meg:
A közepes pártok valóban bejutnak, de nem képeznek ellensúlyt, mert külön-külön túl kicsik ahhoz, hogy a legnagyobb párt listás előnyét érdemben csökkentsék.
Tegyük fel, hogy az egyéni választókerületekben az eredmény viszonylag kiegyenlített:
Ez nem extrém helyzet: a közepes pártok országosan mérhetők, de egyéniben nem versenyképesek.
Az összes mandátum így alakul:
Ebben a parlamentben formálisan négypárti jelenlét van, de a tényleges erőviszonyok kétpólusúak maradnak, és a legnagyobb párt továbbra is domináns pozícióban van.
Mert a rendszer egyszerre két dolgot tesz:
A közepes pártok nem összeadódnak, hanem külön-külön lépnek be a mandátumelosztásba, miközben a kieső szavazatok arányosan a legnagyobb szereplőt erősítik.
A végeredmény egy olyan parlament, amely látszólag sokszereplős, de strukturálisan mégis zárt.
Két közepes párt megjelenése a két nagy mellett nem garancia a kiegyensúlyozottabb parlamentre. Ha a közepes szereplők nem képesek egyéni körzeteket nyerni, és a kis pártok egy része továbbra is a küszöb alatt marad, a rendszer működése továbbra is a legnagyobb párt felé billen.
A több szereplő önmagában nem pluralizmust jelent. A kérdés nem az, hogy hány párt jut be, hanem az, hogy milyen szerkezetben oszlanak meg a mandátumok, és marad-e tényleges mozgástér a parlamentben.
Koszi Ferenc - Nyitókép: Melczer Zsolt - AI illusztráció