

Létezik olyan választási helyzet, amelyben egy politikai erő többséget szerez anélkül, hogy a választók többsége rá szavazna. Ez nem rendellenesség, nem visszaélés és nem politikai trükk. A magyar választási rendszer egyik matematikailag levezethető következménye.
Ha az egyéni választókerületek kiegyenlítettek, ha a kompenzációs szavazatok nagyjából kioltják egymást, akkor is keletkezhet stabil parlamenti többség pusztán attól, hogy túl sok szereplő marad a bejutási küszöb alatt. Ez az írás azt mutatja meg, hogyan.
A vizsgálathoz nem egy konkrét választást, hanem egy szándékosan „tisztított” helyzetet veszünk alapul. Olyan modellt, amelyből minden látványos torzító tényezőt eltávolítunk, hogy csak a rendszer belső logikája maradjon látható.
A kiindulópont egy 199 fős Országgyűlés, 106 egyéni választókerülettel és 93 listás mandátummal. Feltételezzük, hogy az egyéni körzetek pontosan fele-fele arányban oszlanak meg két nagy párt között. Nincs elsöprő egyéni fölény, nincs térképi torzítás. A töredékszavazatok nagyságrendileg kiegyenlítik egymást, vagyis a kompenzáció nem mozdítja el az eredményt egyik irányba sem. Ebben a helyzetben a rendszernek elvileg semlegesnek kellene lennie.
Tegyük fel, hogy a listás eredmény a következőképpen alakul:
A magyar választási rendszerben a küszöb alatti pártokra leadott szavazatok nem alakulnak mandátummá, nem vesznek részt az arányos elosztásban. Ezek a szavazatok kiesnek a mandátum képzésből. Ebben a modellben a leadott listás szavazatok 16 százaléka tűnik el ebben az értelemben.
A listás mandátum elosztásban így már csak a fennmaradó 84 százalék vesz részt.
A két nagypárt támogatottsága ebben az újra súlyozott térben megváltozik.
A 44 százalékos eredmény 52,4 százalékos aránnyá válik.
A 40 százalékos pedig 47,6 százalékká.
Fontos hangsúlyozni: a nagyobbik nagypárt nem érte el a választók többségének támogatását, nem szerzett fölényt az egyéni választókerületekben, és támogatottsága nem lépte át az 50 százalékot. A parlamenti többség pusztán a kieső szavazatok következtében keletkezik.
A listás mandátumokat a D’Hondt-módszer osztja ki, amely arányos rendszernek számít, ugyanakkor enyhén a nagyobb listát részesíti előnyben. A 93 listás mandátum ebben a helyzetben reálisan úgy oszlik meg, hogy a nagyobbik nagypárt 49, a másik 44 helyet szerez.
Ha ehhez hozzáadjuk az egyéni körzetekből származó, fele-fele arányban kiosztott mandátumokat, a parlament összképe a következőképpen alakul: az egyik nagypárt 102, a másik 97 képviselői hellyel rendelkezik. A többség megszületett.
Ebben a modellben nincs választási manipuláció, nincs kompenzációs trükk, nincs egyéni fölény. A parlamenti többséget egyetlen tényező termelte ki: a küszöb alatti szavazatok tömege.
Minél több párt indul tartósan 2–3 százalékos támogatottsággal, annál stabilabbá válik a nagyobbik nagy párt előnye akkor is, ha a választók többsége nem őt támogatja. A 2022-es országgyűlési választáson több százezer listás szavazat esett olyan pártokra, amelyek nem érték el az 5 százalékos küszöböt, így ezek a voksok nem vettek részt a mandátumelosztásban. Ez a kieső szavazat tömeg önmagában nem hozta létre a kétharmados többséget – azt az egyéni választókerületek elsöprő megnyerése eredményezte –, de hozzájárult ahhoz, hogy a kialakult parlamenti erőviszonyok listás oldalon ne gyengüljenek, hanem megszilárduljanak. Ugyanakkor fontos rögzíteni, hogy a győzteskompenzáció ebben az esetben nem erősítette, hanem éppen gyengítette a nagyobbik párt mandátumszámát: a listás mandátumelosztás során kompenzáció nélkül 50 listás hely járt volna neki, a tényleges rendszerben azonban csak 48-at szerzett.
A következő kérdés már nem az, hogy keletkezhet-e többség többségi akarat nélkül, hanem az, hogy hol van az a pont, milyen aránynál és mekkora kieső szavazat tömegnél válik ez az előny alkotmányozó erővé, akár kétharmaddá.
Ez lesz a folytatás tétje.
Koszi Ferenc - Nyitókép: Melczer Zsolt - AI illusztráció