A Költségvetési Tanács és a fiskális függetlenség illúziója
Papíron a fékek és ellensúlyok őrei, a gyakorlatban a kormány politikai biztosai – a hosszú évekre bebetonozott intézményvezetők nem a közérdeket, hanem a hatalom megtartását szolgálják. A Költségvetési Tanács csak a jéghegy csúcsa.
A legalista autokrácia olyan politikai berendezkedés, amelyben a hatalom nem a törvénytelenséggel, hanem épp ellenkezőleg: a jog látszólagos tiszteletével építi ki uralmát. Minden döntést, minden intézkedést törvényekbe csomagolnak, a szabályok formálisan megfelelnek az alkotmányosság követelményeinek, de valójában a politikai akarat kiszolgálására szolgálnak.
A rendszer lényege, hogy a jog eszközét fordítja a demokrácia ellen. Nem jogfosztással, hanem jogalkotással éri el, hogy a pluralizmus és a fékek-ellensúlyok rendszere kiürüljön. A kulcspozíciók betöltése, a kinevezések hosszú időre történő kiterjesztése és az intézmények bebetonozása mind törvényesen történik – de a következmény mégis az, hogy a hatalom önmagát védi, nem pedig az állampolgárokat.
Klasszikus példa erre, amikor a kormányzat saját mandátumát messze túlnyúlóan kinevez embereket vezető pozíciókba. Papíron minden szabályos, a valóságban viszont olyan hálózat jön létre, amely megakadályozhatja egy új politikai többség tényleges kormányzását. Ez a legalista autokrácia: a demokrácia díszletei megmaradnak, a tartalom azonban kiürül.
Fleck Zoltán jogszociológus figyelmeztetése különösen időszerű:
Valaki ezt nyilvánosságra hozta, és megpróbálják a gondolatot ellehetetleníteni, vagy megfélemlíteni. Hogy – ne próbáljon meg senki abban gondolkodni, hogy az ő B vagy C tervüket, tehát azt a tervet, hogy – a választások elvesztése után pillanatok alatt visszaszerezhetik a hatalmat a köztársasági elnök, az alkotmánybíróság, a költségvetési tanács, az ombudsman, a legfőbb ügyész, a Kúria elnöke, stb. stb. felhasználásával semmiből nem tart megvalósítaniuk. Tehát a törvényalkotás, a költségvetés elfogadása majdnem lehetetlenné válhat, hogyha ezek a szervek, személyek nem az alkotmányos funkcióikat látják el, hanem az urukhoz, a kinevezőjükhöz továbbra is hűségesek. Rá kell kényszeríteni ezeket a funkciókat a demokratikus elvek tiszteletben tartására, mert ez az, amiben egyáltalán nem lehetünk biztosak. Természetesen politikai kényszer alkalmazásával!
Mert mi van erőszakosabb annál, mint hogy egy pozícióval visszaélve a választások, a viszonylagosan szabad választások eredményét, ahol nagyon nehéz megverni az ellenzéknek a jelenleg kormányzó „többséget”, azt a hatalom megkérdőjelezi valamilyen sanda szándékból, egyébként a hatalom megtartásának alkotmányellenes szándékából.
A jelenség legkézzelfoghatóbb példája gazdaságpolitikai szempontból a Költségvetési Tanács.
Ez egy háromtagú testület, amelynek törvényben rögzített feladata, hogy felügyelje az állami költségvetés tervezését és elfogadását. Joguk van véleményezni a büdzsét, sőt a végső szakaszban akár meg is vétózhatják annak elfogadását. A szabály szerint, ha a tanács nem adja meg a hozzájárulását, az Országgyűlés nem szavazhatja meg a költségvetést. Papíron tehát a pénzügyi fegyelem őreként működnek: elvileg arra hivatottak, hogy megakadályozzák az eladósodást és a felelőtlen gazdálkodást. A gyakorlatban azonban ez a jogosítvány óriási politikai fegyver is lehet, hiszen egy ellenséges tanács teljesen megbéníthatja egy új kormány munkáját.
Képzeljük el, hogy van egy tanács, amelyik, hogyha úgy dönt, akkor megvétózhatja az állami költségvetést. Ha ők keresztbe akarnak állni a folyamatnak, akkor nem jut el az országgyűlésig, akik nem is szavazhatnak róla. Ezt hívják költségvetési tanácsnak.
Papíron ők egy független fék. A valóságban viszont mindhárom tag a Fidesz jelöltje. A költségvetési tanácsnak az elnöke Horváth Gábor, akit 2030-ig nevezett ki a köztársasági elnök.
A másik két tag automatikusan bekerül a költségvetési tanácsba. Varga Mihály, a Magyar Nemzeti Bank elnöke, 2031-ig, és Windisch László, az Állami Számvevőszék elnöke, egészen 2034-ig a hivatalában lesz. A Fidesz-jelöltek hosszú időre bebetonozzák magukat ezekben a pozíciókban.
A legalista autokrácia lebontása tehát nem csupán jogi, hanem gazdasági kényszer is. A költségvetés megakasztása, az intézményi fékek pártpolitikai célú felhasználása ugyanis közvetlenül béníthatja meg egy új kormány gazdaságpolitikai mozgásterét. A kiút nem a látszatfenntartó kompromisszumokban rejlik, hanem a demokratikus funkciók helyreállításában – legyen szó akár a Költségvetési Tanácsról, akár az államhatalom más intézményeiről.
A fő dilemmák azonban továbbra is nyitva maradnak:
– Hogyan lehet visszafordítani a bebetonozott kinevezéseket anélkül, hogy maga a jogállam relativizálódna?
– Meddig terjedhet a politikai kényszer alkalmazása úgy, hogy közben ne alakuljon ki újabb legitimációs válság?
– Miként lehet megkülönböztetni a demokratikus rend helyreállítását a puszta politikai bosszútól?
– És végül: lehetséges-e olyan intézményi átalakítás, amely valóban tartósan ellenáll a jövő autokratikus kísérleteinek?
Ezek a kérdések nemcsak a politikaelmélet, hanem a gazdasági stabilitás szempontjából is kulcsfontosságúak. Mert amíg a legalista autokrácia logikája határozza meg a működést, addig a jog nem a közérdek, hanem a hatalom önvédelmének eszköze marad.
Koszi Ferenc – Nyitókép: Valet Vilmos – AI grafika
