Pápai vs. bírói csalhatatlanság
A pápa nem tévedhetetlen, a bíróság igen? A pápa már hit és erkölcs dolgában sem csalhatatlan, a bíróság ítéletét bírálni viszont nem lehet? Furcsa kettősség az erkölcs és a jog világában, pedig a két dolog elvileg egy tőről fakad: a jog az erkölcs minimuma…
Csalhatatlanság
A pápai csalhatatlanság – másképpen tévedhetetlenség – 1870-ből származó dogmája szerint a pulpitusról (ex cathedra) beszélő pápa – Jézus Péternek tett ígérete alapján: „Mert nem ti fogtok beszélni, hanem majd Atyátok lelke szól belőletek” (Máté 10, 20) – hit és erkölcs dolgában tévedhetetlen, az ilyen módon tett kijelentései kötelezőek. Ezt a dogmát 1964-ben a II. Vatikáni Zsinat felülbírálta, a protestáns egyházak pedig eredetileg sem fogadták el. Ezzel szemben egy egyszerű járásbírósági bíró később jogerős és végrehajthatóvá vált döntése pedig megfellebbezhetetlen. Legfeljebb különleges körülmények és jogvesztő határidők keretei között rendkívüli perorvoslatokkal támadható. De a hazai, gyakran szakmai közvélekedés szerint még csak nem is bírálható…
Az indok leginkább az, hogy a jogerős ítéletek bírálata rombolja a bíróság tekintélyét, az igazságszolgáltatásba vetett bizalmat.
Magam – gyakorló ügyvédként is – ezzel a „dogmával” vitában állok.
Szolgáltatás
Az igazságszolgáltatás egy olyan társadalmi intézményrendszer, ami a polgárok adójából fizetett szolgáltatás. Mi, adófizetők pedig pontosan ugyanúgy várjuk el ennek a szolgáltatásnak a megfelelő minőségét, mint ahogyan egy étteremben a finom ételt és az udvarias kiszolgálást. S ahogyan azt szeretnénk enni a vendéglőben, amit rendeltünk, ugyanúgy arra számítunk, hogy a bíróság betölti azt a funkciót, amire létrejött. Ahogyan nem azért lesz egy étterem színvonal alatti, mert beírunk a panaszkönyvbe – hanem azért, mert rossz volt az étel -, ugyanúgy nem azért csökken a bizalom a bírósággal szemben, mert egy felháborodást keltő ítéletet nyilvánosan bírálnak, hanem azért, mert az ítélet felháborító.
Tárgyalások nyilvánossága
Megítélésem szerint a jogszolgáltatásba vetett bizalmat az inkább erősíti, ha a nyilvános bírálat lehetőségével él a közvélemény, mert különben mi értelme lenne az egyik legfontosabb garanciális elemnek: a tárgyalások nyilvánosságának. Mi mozdítaná előre a jogalkotás, jogalkalmazás fejlődését, ha nem éppen ez?
Az ebben a tárgyban folyó vitának egyik pregnáns példája a TISZA Párt és az Index sajtópere, amelyben a Fővárosi Törvényszék nem mulasztott el felháborodni azon, hogy Magyar Péter nyilvánosan kritizálta az I. fokú ítéletét.
A bíróság „visszautasít minden olyan megnyilvánulást, amelyben bíráit elfogultsággal vádolják, tárgyalás előtt meghozott ítéletről szólnak és a pártállami időket idéző eljárást emlegetnek, azaz a bíróságokba vetett bizalom csorbítására alkalmasak”, olvassuk a közleményben, egy olyan ítélet után, amely tényként utal a TISZA Párttól „kiszivárgott” brutális adóemelés szándékára, amire rögvest egy komplett kormánypropaganda, illetve egy több milliárdos nemzeti konzultáció épül.
Ahhoz, hogy a bíróság politikai pártatlanságába vetett hit ne rendüljön meg talán nem kellett volna Gulyás Mártont, mint ellenzéki aktivistát garázdaság – vízfestékes lufi eldobása – miatt elítélnie annak a bírónak, aki saját Phd. dolgozatában még a garázdaság büntethetőségét is vitatja, mondván, hogy a garázdaságot még a Btk.-ból is ki kellene venni.
Nem kellett volna a kisgyerekkel karján futó menekültet, vele szemben futó gyereket felrúgó operatőrt, a jogerősen garázdaság vádjával elítélt László Petrát rendkívüli perorvoslatban felmenteni. Mondván, hogy a tett helyszínén mindenki felindult állapotban volt, s a cselekmény nem keltett felháborodást, riadalmat. (Az ügyön az egész kultúrvilág felháborodott, a felbuktatott menekülő ember karján ülő gyermeket legközelebb C. Ronaldo oldalán láttuk viszont.)
Nem kellett volna az Ügyvédi Kamara szakmai kritikájára reagálva 17. Magyar Jogászgyűlésről a kúriai bírákat is hazarendelve sértődötten kirohannia a Kúria elnökének. (A független, pártatlan, elfogulatlan bíráknak pedig meg kellett volna tartaniuk az előadásukat, nem pedig sértődékeny főnökük utasítására otthagyni a szakmai konferenciát.)
Nem kellett volna a nyugdíjas nénivel pereskedő Lázár Jánostól Csongrád-Csanád Vármegyében egymás után négy bíróságnak is bejelenteni, hogy „elfogultság” miatt nem tudnak dönteni a nagy hatalmú politikus és a nyugdíjas néni vitájában. (Végül csak az ötödik bíróság merte felvállalni a döntés felelősségét.)
Nem sorolom tovább…
A derekához bilincselt kézzel, lábbilincsben a vízfestékes lufi miatt vádlottak padjára állított aktivista, a világraszóló felháborodást keltő, menekülő embereket, gyereket rugdosó operatőr utólagos felmentése, a sértődött kúriai elnök által utasítgatott bírák, a politikus ügyben dönteni nem merő bíróságok és az ezekhez hasonló ügyek hosszú sora az, ami alkalmas arra, hogy megingassa a független, pártatlan, elfogulatlan bíróságokba vetett bizalmat és nem az, ha kritikát fogalmaz meg valaki.
Nem egyszerű dolog „igazságot” szolgáltatni, miután maga az „igazság”, mint kifejezés a teljes hatályos joganyagban nincs definiálva! Úgy is fogalmazhatnék, hogy az igazságszolgáltatás olyasmit szolgáltat, ami nincs. Érdemben egyetlen helyen szerepelt a teljes hatályos magyar joganyagban az „igazság” szó. Az 1952. évi III. tv. (polgári perrendtartás) 1. §-ában, ahol állt, hogy a törvény biztosítja a „jogviták eldöntését az igazság alapján”. Ez a megfogalmazást azonban az Országgyűlés 1999. december 31. napján hatályon kívül helyezte.
Pont ezért fontos a nyilvánosság, a kritika lehetősége, annak a „dogmának” a meghaladása, hogy a bíróság jogerős döntése nem kritizálható!
dr. Zeke László – Nyitókép: Illusztráció – Melczer Zsolt – AI grafika
