Slow living: divat, vagy kiút?
Egyre többen döntenek úgy, hogy nem futnak tovább a mókuskerékben. Az életmód új divatszava a „slow living” – lassú élet.
A lassú élet nem lustaságot, sokkal inkább a tudatosabb, kiegyensúlyozottabb, harmóniára törekvő mindennapok megteremtését jelenti.
Korábban a siker mércéje a túlórák száma, a nagyvárosi karrier megvalósítása, a fogyasztói társadalomba történő elvegyülés volt a számottevő, manapság ez egyre inkább változik.
Kevesebb stresszes munka, több szabadidő, minőségibb kapcsolatok az, ami egyre nagyobb számban szerepel a kitűzött célok között.
Rohanás helyett picit lassítanak az emberek, ismerkednek a kertészkedéssel, kitűzve az önellátás minél több szegmensének megvalósítását célként. De ha nem is önmaguk akarnak termelni, egyre nagyobb divat termelői piacokat fölfedezni, ahol minőségibb élelmiszer beszerzésében bíznak.
Ez a jelenség azonban nem igazán divat, sokkal inkább egy komolyabb döntés. A mentális betegségek, a kiégés soha nem látott méreteket öltött. A pandémia óta valami változott az emberekben, s rájöttek, nem lehet hosszú távon folyamatos teljesítménykényszerben élni.
De mi is az a „slow living”?
A lassú élet tulajdonképpen egyfajta túlélési stratégia, amely visszaadja az időt. Az időt, amit a modern fogyasztói társadalom rohanó életmódja elvett.
Családok döntenek úgy, hogy a fizethetetlen hiteleikből, a panellakás zárt világából elegük van. Eladják mindenüket és falura, tanyára költöznek. Feladják a munkájukat, hivatásukat is és belezuhannak az ismeretlen világba. Az óvatosabbak – ha tehetik – még megmaradnak a munkájukban, legalábbis online, vagy a házaspárok közül legalább az egyikük.
Vannak, akik városi miliőből, akár panelből megérkezve kezdenek mindent megtanulni, a favágást, a növénytermesztést, az állattartást. Nagyon nehéz út a birtok valódi fenntartása. Folyamatos tanulást igényel, de az ősi, kódolt tudás utat tör magának és a férfiak megtanulnak férfimunkát végezni, a nők pedig sparhelten főznek, kovászos kenyeret sütnek, befőznek – önellátnak. Amennyire lehet.
Leadnak a korábbi igényeikből, mert rájönnek, hogy fölöslegesek. Sokkal egyszerűbb, letisztultabb életmóddal letisztultabb lesz a mentális életük is.
És persze ott a szabadság, amely felülírja a koránkelést, a vihar félelmetes erejét a természetben, a járhatatlan utakat, a róka tyúktolvajlását – minden kárt, félelmet felülír. A gyerekek a természettel karöltve megélhetik a régiek gyerekkorát, a hatalmas tér, a fára mászás, a felfedezés örömét.
Van, aki belebukik, de talán feláll, van, aki kitart és megtanulja fejni a kecskét, elvágni a baromfi torkát, kacsolni a paradicsomot, halmozni a komposztot, metszeni a fákat, hogy tiszta élelmiszerhez jusson. Egyre többen választják a tanya szabadságát. Megszenvednek a fenntarthatóságért, az élelmiszer megteremtéséért, de megszűnik a kötöttség, a rohanás, a nyomasztó stressz.
A tanyákra kiköltöző városi emberek egymásra találnak. Egyre bővülő közösséget alakítanak. Cserekereskedelmet folytatnak. Amit az egyik nem termel, azt a másik lehet, túltermeli, és fordítva. Így a legtöbb organikus élelmiszert egymás között beszerzik, ami – sokak szerint – a jövő túlélési lehetősége.
Mégis gyerekcipőben jár ez az új trend, hisz tele van ellentmondásokkal.
Fenntarthatóságra vágyunk, mégis élünk a kényelmi szolgáltatásokkal is, hiszen az on-line tértől nem szívesen válunk meg.
Jógázni járunk, meditálni tanulunk, terapeutáknál igyekszünk megfejteni az önazonosság felé vezető út sárga köveinek titkait.
A lassítás nem luxus, inkább egyfajta lázadás a rohanó világ ellen.
A lassú életnek, a „slow living”-nek lassan, de biztosan terjed a varázsa, reneszánszát éli, s egyre több ember értékeli át az életét, s mondja azt: öngondoskodást tanulok, hogy túléljek.
Menyhárt Tamara – Nyitókép: Melczer Zsolt
