A kommunizmus ügynökeinek kilétét nem leplezheti örökké pártérdek

Miért van az, hogy Magyarországon senkit nem lehet ügynöknek nevezni? – teszi fel a kérdést az ismert történészprofesszor. A kérdés azonban csak egyike azoknak, melyeket a hazai iratnyilvánosság hiányában feltehetünk magunknak: Miért nem közérdekűek az adatok? Ki számít ügynöknek? Miért nem számoltunk el a múlttal? Ungváry Krisztián történész még 2023 áprilisában tartott részletes előadást az ügynökaktákról a Blinken OSA Archivum felkérésére, melynek részletes összefoglalásával könnyebben megismerhetjük a hazai eljárásrend visszásságait és hátulütőit.

A magyarországi rendszerváltás egyik legnagyobb demokrácia-deficitje, hogy a környező országokkal ellentétben nagyon csekély volt az aktív politikai cselekvés és társadalmi elvárás az ügynökakták teljes nyilvánosságra hozatalának érdekében. Míg máshol szigorú lusztrációs törvények születtek, a magyar honatyák látszólag mindent megtettek annak érdekében, hogy a határozott elszámolás a múlttal ne kerüljön napirendre, és a lehető legkevesebb botrány kerüljön napvilágra.

A legnagyobb elvi probléma, amely véleményem szerint nagyban megakadályozza az ügynökprobléma feloldását, sőt, félrevezeti a közvéleményt, az a tény, hogy a magyar hatóságok kizárólag a III/III-as (belső hírszerzés) csoportfőnökségben érintetteket kezelik ügynökként, a III/I-es (külső hírszerzés) és III/II-es (kémelhárítás) személyeit pedig nem vonták ugyanolyan szigorú górcső alá, ezáltal felmentve többezer olyan személyt, akik aktívan részt vettek a besúgóhálózat működtetésében. Ezen alosztályok munkája szorosan összefüggött egymással, ahogy ma sem tudjuk elképzelni, hogy a kémelhárítók és hírszerzők munkája bármilyen kölcsönhatás nélkül zajlana.

Erről szól az “összbelügyi szemlélet”, amely ma is érvényesül: az állambiztonsági szervek egymás keze alá dolgoznak, az elnyomó funkciót így egyáltalán nem csak a belső elhárítás látja el, hanem mindegyik résztvevő szerv – hívja fel a figyelmet a történész.

Ki tehát az ügynök?

Magyarországon tulajdonképpen senkit nem lehet ügynöknek nevezni – mondja Ungváry – ugyanis a magyar törvényhozók szándékosan olyan keretrendszert szabtak az ügynökök definiálására, amelynek nagyon kevesen felelnek meg. Az ugynoksorsok.hu oldal rendkívül jól bemutatja, hogy milyen olyan eseteket ismerünk, amelyekben egy adott személy együttműködött a belső hírszerzés szerveivel, azonban törvény szabta kritériumok szerint máig nem nevezhető ügynöknek.

Például, ha a személy a hálózati nyilvántartásban valamilyen okból nem szerepel, de a beszervezési dossziéja rendelkezésre áll, esetleg abból azonosítható is az ügynök kiléte, jogilag nem nevezhető annak. Ha a beszervezettnek nincs hálózati anyaga, de más anyagokból, jelentésekből kikövetkeztethető a hálózati személy kiléte, szintén nem nevezhető ügynöknek.

Mikor lehet akkor valakit ténylegesen ügynöknek nevezni a 2003. évi III. törvény 1.§ szerint?

Ha beszervezték, és fedőnévvel, saját kezűleg adott át jelentéseket

Ha beszervezési nyilatkozatot írt alá

Ha juttatásban részesült

Ha a három feltétel közül legalább az egyik teljesül, a személyt hivatalosan is ügynöknek lehet nevezni. Mi ezekkel a feltételekkel a probléma? 

Az állambiztonság eltekinthetett a beszervezési nyilatkozat aláírásától, ráadásul a rendszerváltás után a külön dossziékban tárolt beszervezési nyilatkozatok 95%-át megsemmisítették – állítja Ungváry. Továbbá a jelentések problematikája abban rejlik, hogy azokat a legritkább esetben adták át fizikai formában. Leggyakrabban a tartótiszttel lefolytatott bizalmas beszélgetés során adtak át információkat, abból pedig átirat vagy felvétel készült, mely a szűkre szabott jogi keretekben nem számít “jelentés átadásának”. A juttatás kérdésében pedig az állapítható meg, hogy az esetek túlnyomó többségében a hálózati személyek nem kaptak anyagi juttatást szolgálatukért, ha pedig kaptak, a nyugtákat az említett, javarészt megsemmisített dossziékban tárolták – ismertette a történész.

Tehát ha más bizonyíték van az ügynök kilétéről, például fényképen szerepel, vagy szemtanúk számolnak be részletesen tevékenységéről, a magyar törvények alapján nem nevezhető ügynöknek, ez pedig ellehetetleníti és elbagatellizálja a közreműködés súlyos vádjának közelebbi megismerését.

Ungváry Krisztián: Az „ügynökügy” mint a magyar demokrácia deficitje

A hálózati személyeken túlmutató jelenségről

Azonban van az ügynökügynek mélyebben beágyazott problémája is. Mégpedig az, hogy az állambiztonsági szervek az államszocializmus rendszerében rengeteg releváns információt kaptak az operatív technikai eszközökön vagy személyeken kívül, az úgynevezett hivatalos, társadalmi vagy alkalmi kapcsolatokon keresztül. Ezek a kapcsolatok olyan személyek, akik önként működnek együtt az állambiztonsággal, így nem szervezték be és nem látták el őket fedőnévvel. Ungváry Krisztián példáival élve: a hivatali kapcsolat lehet egy, a vizsgált személyhez fűződő intézmény vezetője, párttitkára; a társadalmi kapcsolat lehet olyan személy, aki nem vezető, de pozíciója miatt (pl.: büfés az egyik Vasas pályán), rendelkezik alapvető információkkal a megfigyelt személy szokásairól (milyen gyakran és kikkel jár oda); az alkalmi kapcsolat pedig egy olyan személy, akit egyetlen ügyben egyszer kérdeznek meg, és kooperál a szervekkel (pl.: útszéli virágárus).

Azáltal, hogy ezeket a személyeket nem szervezték be, kilétük ma már szinte azonosíthatatlan, számuk pedig minden bizonnyal óriási, ugyanis a történészprofesszor beszámolója alapján például az 1980-as években Pest megyében nagyjából mindössze 350 hálózati személy volt egy időben. Ez a szám pedig egészen minimális annak a feladatnak az ellátására, amelyre létesültek: munkájukat az MSZMP helyi funkcionáriusai aktívan segítették, ezért az egyszerű tanácsi párttitkár vagy megbízható káder szerepe nincs kellően hangsúlyozva, amikor ma az egykori besúgóhálózat rejtett társadalmáról beszélünk.

A hazai iratnyilvánosság visszásságai

Ungváry állítása szerint 1990 és 2000 között, tíz éven keresztül bizonyíthatóan történt iratmegsemmisítés az utódszervek által, megnehezítve a létrejött lusztrációs intézmény nem túlzottan buzgó munkáját. Magyarországon ugyanis mindössze 8600 átvilágítás történt, mely kelet-európai viszonylatban rendkívül alacsony szám, ezekből is csak 100 találat volt, ezek közül pedig soha egyetlen átvilágítási iratanyagot sem tettek közzé, mert a felfedett tisztségviselők minden alkalommal lemondtak pozíciójukról. Ez az átvilágítás pedig kizárólag a III/III-as munkatársakat kutatta.

A fenti táblázat bemutatja a keleti blokk országainak adatait az ügynökakták kezelésének sebességét és átláthatóságát illetően. A legkirívóbb adatok, hogy Magyarországon volt a legrövidebb a már említett átvilágítási időszak, hiszen más országokban ez még jelenleg is zajlik, nyitott folyamat. Többek között még az is feltűnhet, hogy hazánkban született a legkésőbb törvény arról, mikor lehet valakit ügynöknek nevezni, mely törvényt korábban hivatkoztam. Érdekesség még hogy Kelet-Németországban az állambiztonsági szerv épületét elfoglalták az állampolgárok még a rendszerváltás előtt, ezzel megakadályozva az ott lévő iratok megsemmisítését és egyúttal megalapozva az iratnyilvánosság égető szükségét.

Az Állambiztonsági Szolgálatok Történelmi Levéltára és más, a múlt feltárására hivatott egyéb szervek, a valódi munka helyett arra törekedtek, hogy a lehető legkisebb politikai kárt okozzák a megrendelőjük, tehát az állam számára – így hangzik Ungváry Krisztián legfőbb vádja. 

Hogy nézhet ki a megoldás, mely várat magára?

Milyen alternatívák léteznek az ügynökakták kezelésével kapcsolatos mulasztások feloldására? 

Ungváry szerint az állambiztonsági iratcsomagot teljes egészében a levéltári törvény hatálya alá kellene helyezni. Ez a következőt jelentené: a kutató nagyon sok mindent megismerhet, de csak azt publikálhatja, ami a történelmi múlt megismeréséhez feltétlenül szükséges. Az ügynökiratok pedig az ismert rendszer alapján kerülnének csak meghatározott időre titkosításra (azaz: a keletkezéstől számított 30 évig, vagy ha a születés és halálozás időpontja ismeretlen, 60 vagy 90 évig). Ez azt jelentené, hogy a rendszerváltás előtti dokumentumok nagy része nyilvánosságnak örvendene, és a levéltári törvény alapján szabályozott keretek között kutathatóvá is válna.

Fonó Szabolcs – Nyitókép: Ungváry Krisztián Facebook oldala