„A láthatatlan nők országa” Az egygyerekes 40 feletti anyák és az 50 feletti munkavállalók kirekesztése a magyar valóságban
A magyar kormány családpolitikája évek óta a „nagycsaládos modell” köré épül. Az üzenet világos: minél több a gyerek, annál több a támogatás. Aki viszont „csak” egy gyereket vállalt, főként, ha negyven feletti anyáról van szó, könnyen megtapasztalja, hogy számára a rendszer nem kínál kapaszkodót. Pedig a gyerek itt van, fel kell nevelni, iskoláztatni kell, ételt kell tenni az asztalra – a kormányzati kommunikációban azonban ezek az anyák mintha nem is léteznének.
Az „egygyerekes bűnösök” stigmája
A családvédelmi retorika szerint az igazi anya három, négy, vagy még több gyereket szül. Az egygyerekes nőkről legfeljebb lesajnáló hangsúllyal esik szó: „miért állt meg egy után?” A valóság persze sokkal bonyolultabb. Betegség, meddőségi problémák, válás, anyagi helyzet vagy egyszerűen az életkörülményei miatt sok nőnek nem adatik meg, hogy több gyereket vállaljon.
Ám az állami politika alig hagy teret ennek az élethelyzetnek. Az egygyerekes család kevesebb adókedvezményt kap, kevesebb támogatást ér el a CSOK-ban, és a lakhatási vagy oktatási támogatásokban is hátrányban van. Ha pedig az anya 40 év feletti, a rendszer végképp leírja: már nem számít célcsoportnak. Mintha az ő gyereke nem lenne ugyanolyan értékes, mint a háromgyerekes családoké.
Negyven felett: a rendszer szemében „lezárt ügy”
Egy negyven feletti anya gyakran még kisiskolást nevel, miközben próbál talpon maradni a munka világában. Azonban a kormányzati intézkedések már nem számolnak vele. A családi otthonteremtési kedvezmény felső korhatárhoz kötött, a támogatások és ösztönzők többsége a fiatal, többgyerekes házaspárokat célozza.
A társadalom így azt üzeni: „túl későn szültél, már nem férsz bele a modellbe.” Pedig egy tizenéves gyereket nevelni 45 évesen éppolyan kihívás, mint 25 évesen. A különbség csak annyi, hogy ekkorra már sok nőnek kifáradt a munkaerőpiaci tartaléka, és sokszor egyedül kell helytállnia.
Ötven felett: a munkaadók radarján kívül
Hatalmas probléma, hogy a munkaerőpiacon az 50 feletti nők szinte láthatatlanok. A statisztikák szerint ebben a korosztályban drámaian csökken a foglalkoztatottság: a munkaadók nem szívesen alkalmaznak középkorú nőket. Miért is? Időzsonglőrök vagyunk, és terhelhető projektmenedzserek.
Az indokok ismerősek: „nem elég rugalmas”, „nem ért a digitális technológiához”, „hamarosan nyugdíjba megy.” Ezek a sztereotípiák azonban sokszor nem igazak. Rengeteg ötvenes nő naprakész tudással, felelősségtudattal és munkabírással rendelkezik, mégis a fiatalabb munkaerőt részesítik előnyben – sokszor kevesebb tapasztalattal is.
A probléma így kettős: a kormány nagycsaládos retorikája kizárja az egygyerekes anyákat, a munkaadók pedig az ötven feletti nőket. Ez az a csoport, amelynek egyszerre kell helytállnia a családban és a munka világában, de minden oldalról falakba ütközik.
A társadalmi következmények
Ez nem csak egyéni tragédiák sorozata, hanem teljes társadalmi probléma. Az egygyerekes anyák gyakran sodródnak a létbizonytalanságba: kevesebb a támogatás, az árak az egekben, miközben a munkahelyi lehetőségek beszűkülnek, az anyagi megbecsülés a padlón.
Országos probléma, hogy ezek a nők kiszorulnak a munkaerőpiacról, alacsonyabb jövedelmű munkákat kénytelenek elvállalni, vagy részmunkaidőben vegetálnak. Ez a helyzet pedig nemcsak őket, hanem a gyerekeiket is hátrányba hozza: kevesebb jut oktatásra, kevesebb jut a jövő megalapozására.
A politika felelőssége
A Fidesz évek óta hirdeti: „családbarát kormány vagyunk.” De vajon családbarát-e az a politika, amely figyelmen kívül hagyja az egygyerekes anyák tízezreit? Lehet-e családbarátnak nevezni azt a rendszert, amelyben egy 45 éves anya gyereke kevesebbet ér, mint a szomszédé, mert ott három született?
És mi a helyzet az ötven feletti nőkkel? A kormány gyakran beszél a munkaerőpiaci hiányról, a gazdaság pörgéséről, de vajon miért nem védi meg azokat, akik évtizedek óta dolgoznak, adót fizetnek, és most is szeretnének aktívak maradni?
Mi lehetne a megoldás?
Egy valóban igazságos családpolitikának nem a gyerekek számát kellene előtérbe helyeznie, hanem azt, hogy minden gyerek ugyanolyan érték. Az egygyerekes anya gyereke is jövőbeli adófizető, orvos, tanár vagy mérnök lehet – ugyanúgy, mint a nagycsaládosok gyermekei.
A munkaerőpiacon pedig szemléletváltásra volna szükség. Az 50 feletti nőket nem teherként, hanem erőforrásként kellene látni. Szakmai tapasztalatuk, lojalitásuk, élettapasztalatuk pótolhatatlan érték. A digitalizációra való hivatkozás nem kifogás: tanulni, fejlődni ebben a korban is lehet – sokszor gyorsabban, mint gondolnánk.
Láthatatlanok helyett láthatóak
A Fidesz politikája és a munkaadók gyakorlata együtt azt üzeni: „ha egy gyereket szültél, nem számítasz. Ha 50 fölött vagy, nem létezel.” Ez azonban nemcsak igazságtalan, hanem rövidlátó is. Egy társadalom nem engedheti meg magának, hogy anyák és nők tízezreit taszítsa láthatatlanságba.
Az igazi családbarát politika ott kezdődik, ahol minden gyerek számít – és minden nőnek van helye a munka világában, életkorától függetlenül.
SzóMia – Vezetőkép: ÍgyÉlünk grafika – AI
