A templom egere akcióterv – avagy a nyugdíjasok kivéreztetése
Van egy ország, ahol a „templom egere” már nem szimbólum, hanem társadalmi státusz. Ahol a méltóság nem jár, hanem luxuscikk. Ahol a hatalom a lojalitást méri rezsicsökkentésben, és a hála árfolyamát az élelmiszer-inflációval számolja. Ez Magyarország 2025-ben, ahol a minimálnyugdíj még mindig 28.500 forint, ugyanannyi, mint 2008-ban. Tizenhét év változatlan összeg – de közben minden más megváltozott. Csak épp az ember értéke nem.
A számok nem hazudnak – a nyugdíjas lét matematikája
A számok nem politizálnak, csak elmondják a valóságot.
Ha a 2010-es vásárlóerőt szeretnénk megőrizni, a nyugdíjnak 71 ezer forintnak kellene lennie 2025-ben.
Ez azt jelenti, hogy a minimálnyugdíj reálértéke kevesebb mint a fele a tizenöt évvel ezelőttinek. A pénz ugyanannyi, de a kenyér, a tej, a gyógyszer ára elszabadult, a hűtő üresebb, a pirítós vékonyabb, a kilátás pedig szűkebb lett.
És miközben az élelmiszerárak az egekbe szöknek, a hatalom továbbra is szentbeszédet tart a „megbecsülésről”.
„A kormány szívügye az idősek támogatása.”
„A magyar nyugdíjasok Európa élvonalában vannak.”
„A nyugdíjrendszer stabil, fenntartható, biztonságos.”
A kormányzati lózungok szépen hangzanak, ha nem nézünk a számla végösszegére. A templom egere közben a kasszánál számolgat, hogy maradjon gyógyszerre is, ne csak kenyérre. Mert a kormányzati „megbecsülés” az ő pénztárcájában nem jelenik meg.
A hatalom beszél, a nyomor mélyen hallgat a társadalom peremén.
És ha valaki még szólni mer, hamar megtudja, hogy ő „nem dolgozik”, „eltartott”, „a rendszer koloncai közé tartozik”. Mintha a múltban ledolgozott évtizedek semmit sem jelentenének, csak a jelen lojalitása számítana.
A közbeszéd lassan átrendeződött: az, aki gyereket nevelt, ledolgozott egy életet, épített amikor alig volt miből, tartotta a lelket ahol csak kellett, tanította, gyógyította – mindig alulbecsülve – a mai kisemmizőit is, ma már nem hős, hanem költségvetési tétel.
A kivéreztetés stratégiája
Ha lecsupaszítva vizsgáljuk, alapvetően kétféle iránya lehet a megnyomorításnak.
Direkt, amikor a tisztességesen, becsületesen megszerzett értékeket, jogokat nyíltan, láthatóan, szemtől szemben elvesz a hatalom, és indirekt, amikor aljas módon, előre megfontolt szándékkal, egyfajta hozzászoktatásos módszerrel lassan leépít.
Ez a legaljasabb hatalmi attitűd – a kivéreztetés.
A mai Magyarország regnáló kormánya ezt teszi a nyugdíjasokkal.
A direkt népnyúzás még legalább vállalja magát: kimondja, megszorít, megadóztat. Az indirekt viszont mosolyog, sajtótájékoztat, és közben lassan lecsapolja a társadalom erejét. Az élelmiszer-infláció, az alultervezett nyugdíjemelés, a befagyott alapösszeg – mind az indirekt kivéreztetés eszközei. Nem fáj hirtelen, csak tartósan emészt. Mint a szivárgó seb, amit már senki nem köt be.
A templom egere akcióterv – a túlélés politikája.
A „templom egere akcióterv” tehát működik.
Nem papíron, hanem a valóságban.
Láthatatlanul, de hatékonyan.
Hiszen nem kell elvenni semmit – elég, ha nem adunk vissza semmit.
A hatalom a számok nyelvén beszél, és a nép még hallgat.
És közben a legidősebbek, akiknek köszönhetjük az életet és azt a rendszert, amely a túlélésükre már nem költ.
A méltóság inflációja
A legfájóbb mégsem az infláció vagy az éhezés, hanem az, hogy a méltóság is inflálódott. Az a generáció, amely felépítette az országot, ma kegyben részesül, nem jogban. Közben a politikai kommunikáció tovább gyártja a díszleteket: nyugdíjprémium, Erzsébet-utalvány, egyszeri támogatás – mind olyan, mint a templomi gyertyafény: szép, de nem melegít.
A társadalom elhitette magával, hogy a túlélés elég.
De a túlélés nem élet, csak halasztás.
És ha mindezért még hálát is várnak, az már nem gazdaságpolitika – hanem morális cinizmus.
A templom egere most már nemcsak a szegénység jelképe, hanem a rendszeré is. Azé, amely tudatosan építi le a méltóságot, apránként, statisztikailag, finoman.
És miközben a politikai beszéd a „nemzet családjáról” szól, a valóságban egyre több idős ember egyedül eszi a hideg levest.
Az ország, amelyben egy élet munkája után a túlélés lett a jutalom, már nem keresztény, nem szociális, és nem nemzeti. Csak számító.
A lázadás csendje
De valami már mozog.
Kezd forrongni a társadalom mélyén az a magma, ami megrepeszti majd a pökhendi cinizmus kérgét, és elementáris erővel tisztítja meg az országot a szipolytól.
És ha egyszer felszínre tör, nem lesz többé templomi egér – csak ember, aki visszaveszi, ami az övé volt: az életét, a méltóságát, és a jogát arra, hogy ne féljen.
Koszi Ferenc – Nyitókép: Melczer Zsolt – AI illusztráció
