A manipuláció művészete – és a művész, akit felfalt a hatalom
Film-kritikai esszé társadalmi tükörrel
Joachim Lang filmje, Goebbels, a manipuláció művészete nem a múlt rekonstrukciója, hanem a jelen anatómiája. A manipuláció, mint tanulható mesterség – és a tanítvány, aki tökéletesen elsajátította. A történet Goebbels-szel kezdődik, de Rogán Antallal ér véget.
Előhang – a tanítvány, aki hitt a képletben
Rogán Antal története nem a hatalom csúcsán kezdődik, hanem egy politikai laborban, ahol az amerikai Filkenstein-féle iskola a gyűlölet politikájából tartott kiképzést.
A képlet egyszerű volt, mint Goebbelsé: találd meg az ellenséget, nevezd meg, és mondd el elégszer, hogy minden baj forrása ő.
Rogán megértette a képletet — és hibátlanul alkalmazta a magyar valóságra.
Nem született manipulátor volt, de summa cum laude végzett.
Innen indul a történet: a kommunikációs stratégából, aki eleinte még csak „szakember”, lassan az igazság szerkezetének manipulátora lesz.
A pont, ahol a szakma átcsúszik a hatalomba — és az emberi arc eltűnik a „mű” mögül.
A film sötét fénye – Goebbels, a prototípus
Joachim Lang filmje nem egyszerű történelmi dráma. Ez egy boncolás: a manipuláció anatómiai metszete.
A rendező nem démonizál, hanem elemez – azt vizsgálja, hogyan változtatja át a hatalom a hívőt szolgává, a szolgát szónokká, a szónokot géppé.
Goebbels a filmben intellektuális alkat – érti a tömeget, a képet, a nyelvet, a művészetet, a művészeket, ismeri a vágyaikat, a gyenge pontjaikat, a hitüket.
De Hitler fokozatosan desztillálja belőle az embert, és csak a funkció marad: a propaganda agya.
És itt kezdődik a párhuzam.
A torzulás folyamata – amikor a hatalom belemászik az emberbe
Rogán, mint Goebbels, nem született cinikus.
A filmben Goebbels is hitt a „nemzet újjászületésében”, az „eszmében”, a „küldetésben”.
Rogán pedig a „kommunikációban”, a „stratégiában”, a „hatékonyságban”.
Mindketten megtalálták a vezetőjüket: Goebbelsnek Hitler volt az abszolútum, Rogánnak Orbán — a politikai gravitáció középpontja.
A folyamat pedig ugyanaz: a személyiség önkéntes beszolgáltatása a hatalom logikájának.
A pillanat, amikor a meggyőzés eszköze helyett már maga a meggyőzés válik céllá.
A film pontosan ezt a fokozatosságot mutatja. Nincs látványos törés, nincs drámai megtérés. Csak lassú, precíz önátadás.
A hűségből engedelmesség lesz, az engedelmességből hit, a hitből végül fásult szorongás és görcsös ragaszkodás.
Aztán megszűnik az ember, és marad a funkció.
Az elnyelt ember – Goebbels árnyéka és Rogán reflexe
Goebbels a film végére már nem gondolkodik, csak visszhangoz. Nem alkot, hanem kiszolgálja a saját konstrukcióját. Rogán esetében ugyanez a folyamat civilizáltabb formában zajlik, de a lényeg azonos: a politikusból rendszerelem, a döntéshozóból mechanizmus lesz. Az emberi reflexek eltűnnek, a politikai kommunikáció önálló életet él.
Lang filmjében Goebbels szinte eksztatikus állapotban fogadja a Führer utolsó parancsait — mintha már nem is ember, hanem a propaganda avatárja volna. A végső pillanatokban már nem a hűség, hanem a függés tartja mozgásban.
Rogán is ilyen lett: az algoritmikus kor Goebbelse, aki már nem hazudik — csak rendszerszinten torzít. A valóság nem ellenfél többé, csak nyersanyag. És a történet, amit épít, már régen nem az országról szól, hanem arról, aki elhitte, hogy a történet nélküle is létezhet.
A manipulátor, akit manipuláltak
Ez a film valódi tanulsága: a manipulátor sosem ura a saját rendszerének.
Goebbels is azt hitte, hogy ő irányítja a narratívát, amíg a Führer ki nem írtotta belőle a szabad akaratot.
Rogán is azt hitte, hogy a kommunikáció a politika művészete, de mostanra kiderült, hogy a helyettesítő valósága lett.
És mint minden illúzió, ez is visszahat a teremtőjére.
A fikció, amely a tömeget formálta, végül felemészti önmagát.
Lang filmje megmutatja, hogy a rendszer logikája mindig ugyanaz: aki elég közel kerül a középponthoz, az előbb-utóbb elveszti a saját súlyát.
A hatalom közepe nem felemel, hanem kiszív mindent, ami emberi, megrág, és végül pelletként végzed egy guánóhalom tetején. Aki egyszer rááll a pályájára, többé nem tud szabadulni tőle — legfeljebb elég lassan elégni benne.
Goebbels a film végén már nem ember, hanem egy mondat, amit újra és újra kimondanak. Rogán sem több ma, mint a rendszer hangja, ami önmagát visszhangozza, erőtlenül, bambán, nevetségesen.
Epilógus – amikor a torzítás önarcképpé válik
Lang filmje sötét tükör.
A kérdés: belenézünk-e.
A manipuláció művészete nem múltidézés – hanem kortárs önarckép.
A különbség már nem a diktatúra és a demokrácia között húzódik, hanem a valóság és annak kommunikált mása között.
Goebbels a Führer árnyékában vált puszta eszközzé.
Rogán a Filkenstein–Orbán kettős fénytörésében járta be ugyanezt az utat.
A technológia változott, a logika nem: a hatalomhoz idomuló ember mindig elhiszi, hogy még dönthet. De a döntése már régen megszületett helyette.
És ha eljön az utolsó jelenet, már csak a narráció marad:
„A hatalom megteremti a manipulátort, de a manipulátor mindig a hatalom utolsó áldozata.”
Koszi Ferenc – Nyitókép: Koszi Ferenc – AI illusztráció
