„Tizenkét év, egy élet, egy ország”– KIX
A KIX nem egy egyszerű dokumentumfilm – egy kaland, ami magával visz egy közös utazásra a társadalmi marginálisok világába, feltérképezi a valóságot a kamerával, majd a reflektorfényben sokkal nagyobb horderejű témákról gondolkodtat el: közösségről, kultúráról, és a magyar (“szisztematikusan lerohasztott”) közös terek felelősségéről. Révész Bálint és Mikulán Dávid tizenkét éven át követték Sanyi történetét, miközben a rendező a díjátadón nem átallott a hatalomnak is visszaszólni – és jól tette.
Testközelből – Sanyi arca: a fájdalom és remény között
A KIX igazi ereje abban rejlik, hogy nem unalmasan, általánosságokban mutatja be szereplőit, hanem egy gyerek történetén keresztül tárja fel a budapesti periférián élők életét. Sanyi, a film főszereplője nyolcévesen kerül a kamera elé, hajtja a szabadságvágy, ő a féktelen skateboard-celebritás. Dávid kézikamerája mögött Sanyi lázad, randalírozik, bohóckodik. Csakhogy a kezdeti életöröm elkezd korrodálódni –szegénység, apahiány, felelősség, család, múlt… aztán tizennégy-tizenöt évesen az utca helyett az elkövetett kis bűnök súlya nehezedik rá – és fonódik egybe egy tragikus fordulatba.
„Idegtépő hely a játszótér” – mondja Sanyi, miközben a kamera körülötte és a barátai körül forog, durván fel-alá gurulva a hinták és a forgalom körül. „Sok a seggfej… a való életre edzünk.”
A való életben néha beleesik az ember a kutyapiszokba gördeszkázás közben, ami aztán szétkenődik a farmerján – ez túl sok a kemény kissrácnak, aki sírva fakad, emlékeztetve minket, hogy végül is csak egy gyerek, minden hencegése ellenére. De hamarosan újra magára ölti a páncélját: „Kemény vagyok. Nem érdekel, ha csavargónak vagy iszákosnak tartanak” – állítja. Ez egy törékeny keménység, és bár még csak nyolcéves, tudod, hogy az élet le fogja őrölni ezt a sérült gyermeket.
A kamera mindenütt ott van: a pincében, a zsúfolt lakószobában, a postaládáknál, az iskolaudvar sarkában. A dokumentumfilm intim közelségben dolgozik – néhol túl közeli, fájdalmasan zavarba ejtő.
Nem konstrukció, nem művészieskedés: Sanyi él, nő, hibázik, bűntudata van. Ez nem moralizálás. Ez az élet.
Társadalmi tükör – a „széles rétegek” kilátástalansága
A film nem csak lelkileg megterhelő, hanem politikailag is sűrű. A társadalom perifériájára helyezett gyerek nem misztikum: példája annak, hogy a jólétben élők jelentős része nem látja, hogy lakhatási szegénység van itthon, és hogy a társadalmi mobilitás – felemelkedés – nem csupán nehezített, hanem egyenesen elérhetetlen sokak számára.
Révész Bálint díjátadó beszéde kézenfekvő leirata a film mondanivalójának:
A jólétben élő társadalom – mi – nagy része nem látja, hogy széles rétegeknek nincs esélye a boldogulásra. Mennyien élnek lakhatási szegénységben, vagy hogy mennyire lehetetlen szintet lépni a ranglétrán.
A „Sanyik” lefelé tartó spiráljának elkerülhetetlensége végig lehangoló téma. Amikor felgyújt egy matracot egy diákszálló előtt, ami egy négygyermekes apa halálához vezet, egyértelművé válik, hogy a felnőtt felügyelet (a filmesek alkalmi társaságán kívül) nélküli felnövés kudarcra ítélte.
A film – ez a 12 éven át kezelt, élő történet – így válik társadalmi pillantássá, fénnyel és csönddel megvilágítva mindazt, amit sokaknak tudatosítani kellene.
Közös terek, közös jövők – beszéd a fesztivál központjában
És itt jön a csavar. A Magyar Mozgókép Fesztivál díjátadója nem ellenzéki magazinban, nem underground fesztiválon zajlott, hanem a Nemzeti Filmintézet által szervezett rendezvényen – ahol a hatalom formálisan jelen van. Ott, ahol elvárják a hálás bólogatást, egy csendes köszönőszöveget, üdvözlést, ám ezzel a filmmel bekerült a rendszer kritikája is.
Révész szavai becsempésztek a terembe egy kérdést: mit építünk, ha a kultúra tereit – az iskolákat, mozikat, könyvtárakat – szisztematikusan romba döntjük? Mi történik, ha nem adjuk meg az intellektuális muníciót, a fórumot, a perspektívát? A beszéd folytatása:
Sajnos… szisztematikusan lerohasztják a gondolkodás közös tereit… filmgyártást, -forgalmazást, televíziót és mozit is.
És ott a váratlan felhívás: teljesítményalapú, mérhető rendszerre van szükség – ne a rendszerhez való lojalitás, hanem az érték, kritika, nézőszám, és a nemzetközi elismerés legyen a meghatározó.
Kritikus hangok – a film potenciális csapdái
Nem mindenki látja egyértelműen a KIX értékét. Az East European Film Bulletin kritikája arra hívja fel a figyelmet, hogy a film utolsó harmada belép egyfajta „introspektív párbeszéd-vezérelt morális drámába”, ami tompíthatja a kezdeti, anarchista energia élét.
Ez a visszajelzés rávilágít a dilemmára: hol az önreflexió, hol a dokumentumfilm erőteljes ereje? A morális szál néha eltereli a figyelmet arról, ami minden más mögött ott áll: a társadalmi igazságtalanság struktúráiról.
“Ahogyan egymással élünk, az a hazánk”
Révész beszédének egy kulcsidézete így hangzott:
Ahogyan egymással élünk, az a hazánk” – ez a mondat egyszerre zárás és felütés. A KIX – dokumentumfilmként – nem ad válaszokat. A beszéd – a díjátadón – nem kéri a tapsot. Együtt azonban egy olyan mikroközösséget rajzolnak, amelyben a film és az üzenet kettős hálóként feszít bennünket: mit csinálunk a gyerekekkel, mit csinálunk a közösségünkkel?
Összegzés
A KIX és Révész Bálint beszéde együtt egy társadalmi- és médiapolitikai tükröt tart a jólétben élő középosztály elé. A film egy felnővő fiú története – teljes lényével, hibáival, eséseivel, reményeivel – amely testközelből mutatja a periférián élők küzdelmét. A díjátadó beszéd pedig szakít a konvenciókkal: nem bólogat, nem teljesít, hanem beszél, kritizál, kérdez és remél.
A film azt üzeni: ha egyetlen gyerek sem lehet esélytelen abban, hogy „egy csapatba tartozzunk”, akkor a kultúrának is azt kell éreztetnie, hogy ranglétrát mászni nem csak az elit kiváltsága.
A filmet kötelezővé tenném az általános iskolákban.
SzóMia – Nyitókép: KIX YouTube ScreenShot
