Számomra mindig is fontos volt, az olyan emberek közelsége, akik nemcsak szakmai tudásukkal, hanem életútjukkal inspirálnak. Dr. Orsós Zsuzsanna élete és munkássága egyaránt példaértékű, és különösen fontos számomra, hogy már szakközépiskolai korunkból ismerem őt.Bár az élet elsodort minket egymás melől, már akkor is szembetűnő volt szorgalma, szerénysége és kedvessége. Zsuzsanna magyar biológus, egyetemi oktató a Pécsi Tudományegyetemen, cigány aktivista, és az ország első roma származású PhD-hallgatója, aki MTA-ösztöndíjasként is dolgozott. Ő olyan ember, aki nemcsak a tudományos közösség, hanem a társadalmi ügyek iránti elkötelezettsége miatt is kiemelkedő.Az ő története inspiráció lehet mindannyiunk számára: hogyan küzdötte le a nehézségeket, hogyan érte el céljait, és hogyan találta meg az utat a kiteljesedett élethez, miközben mindig megmaradt utat mutatónak. Dr. Orsós Zsuzsanna a doktori cím átvételekor - Fotó: Dr. Orsós Zsuzsanna fotóarchívumaSzóMia: Amikor visszatekintesz eddigi életutadra, mi volt az a pillanat, amikor először érezted, hogy „most kezdődik az életem”?Dr. Orsós Zsuzsanna: Soha vagy mindig. Nem tudom, mi a jó válasz. Soha nem terveztem, hogy holnaptól majd minden más lesz. Minden határnál, mérföldkőnél, ami az életemben szembejött velem, sokkal inkább féltem, minthogy bátran mentem volna bele, hogy de jó, most valami új kezdődik…. A mérföldköveimnél soha nem akartam „új életet” kezdeni. Soha nem éreztem, hogy el akarom hagyni azt, ami eddig volt, és innentől valami teljesen mást akarok csinálni. Az állomásaimnál mindig tudtam, hogy most belekóstolok valami újba, valami másba, de azt is tudtam, hogy azok, akiknek vagy amiknek jönniük kell, azok jönnek velem mindig, legyen az személy, tárgy vagy szokás.Sz.: Volt olyan ember vagy esemény, aki/ami miatt egyszer már majdnem feladtad – és mégsem tetted?Dr. O.Zs.: Mindig vannak olyan körülmények, amik megingatják az embert. Természetesen én is éreztem kilátástalannak a dolgokat körülöttem, de hála Istennek, belátható időn belül mindig megtaláltam a fogódzkodót, ami segített abban, hogy visszatérjek a normál kerékvágásba. Kitartó munka - Fotó: Dr. Orsós Zsuzsanna fotóarchívumaSz.: Az életedben mit jelent a „lehetetlen”? Előfordult, hogy át kellett értelmezned?Dr. O.Zs.: A lehetetlen nekem is azt jelenti, mint másoknak. Valami olyan, aminek a valószínűsége közelít a nullához. Én nem gondolok magamra úgy, mint aki lehetetlen dolgokat ért el. Kiskorom óta szorgalmasan tanultam, így a tudásommal már nem volt lehetetlen egy lépcsővel feljebb kerülni. Az egyetemi vizsgákra rengeteget készültem, nem vettem félvállról. Az első vizsgaidőszak után már biztos voltam benne, hogy meg tudom csinálni. Én megdolgoztam azokért a kinyíló ajtókért, így már nem volt lehetetlen bizonyos dolgokat elérni. Szerintem az a lehetetlen, ha az ember befektetett munka nélkül akar bőséggel aratni. Lehet, hogy egyszer-kétszer még így is lehet boldogulni, de hosszú távon a lehetetlen csak munkával érhető el. Sz.: Sokan mondják: „ha akarsz valamit, tegyél érte”. Te mit mondanál azoknak, akik tenni akarnak, de úgy érzik, nincs miből elindulni?Dr. O.Zs.: Vannak nagyon nehéz és bonyolult helyzetek az életben. Sokszor el sem tudjuk képzelni, hogy mennyire összetornyosulhatnak a problémák. Nem könnyű ilyenkor tanácsokat osztogatni. Mindig meg kell hallgatni az embereket, megpróbálni az ő szemükkel látni a világot, az ő fejükkel gondolkodni, és el kell tölteni egy kis időt, abban a környezetben, ahol ők élnek, mert a lehetőségek, amik az adott személy rendelkezésére állnak, hogy tegyen valamit a saját életéért, valószínűleg teljesen mások, mint egy teljesen más körülmények között élő személy számára. Nincs szabvány mondatom, amit minden helyen használni tudok a fiatalok motiválására. Ha jobban belegondolok, akkor inkább talán csak egy szavam van, amit gyakran mondok: kitartás. Szerintem ahhoz, hogy az ember változni, változtatni tudjon, nagyon sok erőre és energiára van szüksége. Ez gyakran jön is magától, mert amikor valami új dolgot akarunk az életünkbe, akkor az öröm kihozza belőlünk. De ahhoz, hogy sikeresen elérjük a célunkat, nem elég egy felvillanás, nem elég egy rövid energiabefektetés. A valódi változáshoz sok energia, és sok erő kell, ezért szerintem a kitartó munka a legfontosabb a reménytelen helyzetekből való felálláshoz és elinduláshoz, és természetesen a megérkezéshez is. Szóval én úgy gondolom, hogy az elinduláshoz nem kell semmi, elég, ha azt tudjuk, hogy hová akarunk eljutni. Ha ez megvan, akkor azt tudom mondani, hogy tarts ki, és meglesz a jutalom.Természetesen tudom, hogy ez mennyire nehéz és emberpróbáló kihívás tud lenni a jelen világunkban, amikor sok ember valóban a mindennapi megélhetés küszöbén küzd. Példamutatás - Fotó: Dr. Orsós Zsuzsanna fotóarchívumaSz.: Ha azt mondom: „példamutatás”, szerinted ez ösztönösen jön, vagy meg kell tanulni?Dr. O.Zs.: Ha abban az értelemben beszélünk a „példamutatásról”, hogy valaki példaképpé válik/válhat mások számára, akkor számomra ez egyértelműen azt jelenti, hogy valaki ösztönösen, természetéből adódóan úgy él, és úgy teszi a dolgát, hogy az mások számára is példaértékű lehet. Az emberek nem azért küzdenek a céljaikért, hogy végül példaképek legyenek. Ha valaki a céljai elérése közben olyan értékeket tud felmutatni, hogy az példaértékű mások számára, az egy nagyon kellemes, nem várt mellékhatás lehet. Szerintem a példamutatásban nincs semmi tanult, mesterkélt, színpadias. Nekem a példamutatás azt jelenti, hogy az a személy önazonos, önmagát adja minden körülmények között. Otthon ugyanolyan értékeket képvisel, mint mások előtt. Az idők során és a tapasztalatok által a személyiségünk természetesen változhat, ahogy megtanulunk és megértünk dolgokat, és később ezeket beépítjük az életünkbe, a kommunikációnkba, a cselekedeteinkbe, de ez még így is egy természetes folyamat. Szerintem, amit tanulni kell, az az, hogy hogyan dolgozzuk fel, ha mások példaképként tekintenek ránk. Nekem ezt kellett megtanulni, hogy ezt az érzést, hogy kezeljem.Óhatatlanul hat az emberre, hogy sok-sok ember ismer és van, akinek én vagyok a példaképe, de azt nem szabad megengedni, hogy eljátsszam mások bizalmát vagy visszaéljek ezzel. Szerintem ez a legnagyobb kihívás, hogy a sikerek ellenére is képes maradjon az ember folytatni a hétköznapi életét.Sz.: A sokféle szakmai elismerés közül melyik az, ami szívedhez a legközelebb áll – és miért?Dr. O.Zs.: Minden díjnak és elismerésnek megvan a maga helye a szívemben. Mindegyikre jó érzéssel gondolok vissza. Ha egyet kellene említeni a sok közül, akkor a „leginspirálóbb nő” díjamat említeném, amit az amerikai nagykövetség munkatársai szavaztak meg nekem pár évvel ezelőtt. Hogy miért pont ez, azt szerintem nem kell magyarázni.Sz.: Mit szeretnél, hogyan emlékezzenek rád húsz év múlva azok, akik még csak most hallanak először rólad?Dr. O.Zs.: Hogy mi lesz 20 év múlva, arról fogalmam sincs. Annyira gyors a változás! Ki hitte volna 10 évvel ezelőtt, hogy mára a mesterséges intelligenciával való beszélgetés már teljesen normális, és szinte már alap… el sem tudom képzelni a világunkat 2 évtizednyi idő múlva. Amiben viszont biztos vagyok, hogy pár év múlva majd úgy fognak rám emlékezni, hogy ő az anyukája annak a gyönyörű, okos csajnak az egyetemről. Számomra a legfontosabb, hogy van egy kislányom, aki már nem is annyira kicsi. Azt szeretném, hogy ő egy kiegyensúlyozott, boldog ember legyen. Találja meg azt az utat, ami elvezeti őt egy sikeres élethez. És hogy mitől sikeres egy élet? Legyen olyan munkája, amire nem teherként gondol, legyenek szakmai elismerései, és legyenek emberi elismerései. Maradjon meg a családja egy állandó támasznak a számára, és legyen egy új családja, ahol számíthat a társára, és ahol rá is számíthatnak. És ha tesz majd valamit a körülötte élők életének jobbá, vagy könnyebben elviselhetőbbé tételéért, akkor az egy bónusz, hogy még nyugodtabb lelkiismerettel feküdjön le este a párnájára. Egyébként – ismerve a kislányomat – én ebben egy percig sem kételkedem, és így boldogan várom a következő húsz évet! És ha közben lesz egy-két ember, aki 20 év múlva emlékszik majd rám, nagyon boldog leszek. Sz.: Ha most tudnál pár percet beszélni a 12 éves önmagaddal, mit mondanál neki?Dr. O. Zs..: Ha visszamehetnék a gyermekkoromba, akkor nem magammal beszélgetnék, hanem sokkal inkább az anyukámmal és a tesóimmal. A testvéreimet biztatnám, hogy bízzanak magukban és tanuljanak, hogy lényegesen könnyebb legyen a felnőtt életük. Az anyukámat meg csak csendben átölelném, és megköszönném, amit értünk tett. SzóMia – Nyitókép: Dr. Orsós Zsuzsanna fotóarchívuma
