Koszi Ferenc

Hónapok óta egyre erősödik a zuhanyhíradó suttogása: tanárokat, köztisztviselőket, állami cégek alkalmazottait fenyegetnek politikai nézeteik miatt. Elég egy like, egy megosztás vagy egy ártalmatlannak tűnő poszt ahhoz, hogy valakit „nemkívánatosnak” minősítsenek egy országban, ahol papíron még létezik a szólásszabadság. A Fidesz–KDNP újraélesztette a politikai üldözés intézményét – és ma már a megélhetés ára is a lojalitás. A politikai üldözés új arca: Gajdos László esete Az alany: Gajdos László, a Nyíregyházi Állatpark szeretett és országosan elismert igazgatója. A tárgy: Gajdos László lett a TISZA országgyűlési képviselőjelöltje Nyíregyházán, ami után – mivel az állatpark állami tulajdonú intézmény – felszólították az azonnali lemondásra. „Igazgató Úr, veled vagyunk!” – Fotó: Magyar Péter – Facebook Nem szakmai kifogás. Nem vezetői alkalmatlanság. Egyetlen bűn: politikai szerepvállalás, amely nem illeszkedik a hatalom által engedélyezett narratívába. És ekkor megszületett a nyíregyházi kinyilatkoztatás, amelynek lényege a helyi Fidesz közleménye volt: „…egyértelmű, hogy nyílt politikai szerepvállalása, jellemtelen árulása miatt Gajdos László méltatlanná vált hivatala betöltésére, ezért a Fidesz nyíregyházi szervezete felszólítja, hogy azonnal mondjon le az önkormányzati cég vezetéséről!” Ez a mondat nem egy helyi szervezet zavart kiszólása. Ez az orbáni hatalom valós üzenete: aki kibeszél a kórusból, aki kiáll a változásért, azt tönkreteszik, ellehetetlenítik, megalázzák – még akkor is, ha évtizedek óta bizonyított, elismert szakember, és egy megyeszékhely legelismertebb közembere. A Fidesz „nyíregyházi szervezete” – a valóság és a mítosz Aki látott már közelről pártszervezetet működni, pontosan tudja: a Fidesznek valójában nincs nyíregyházi szervezete. Formálisan persze létezik, papíron ott figyel a pecsét és a fejléc, de egyetlen ember adhat utasítást, egyetlen ember dönt, a többi pedig végrehajt — megfelelő alázattal, a szó legrosszabb értelmében. Ez a megfelelési kényszeres helyi csoport örömmel, rajongó túlbuzgósággal fogalmazta meg a kinyilatkoztatást, abban a hiszemben, hogy ezzel végre láthatóvá váltak az istenük szemében. Valószínűleg még mindig várják a simogatást kis üstökükre, miközben a háttérben nem egy gondoskodó kéz neszez halkan, hanem a hóhér bárdja suhog. Amikor pedig a „nyíregyházi szervezet” kiáll, az nem autonóm döntés, hanem a hatalom újabb kommunikációs mutatványa. Olyan mutatvány, amely még a Fidesz–KDNP mércéjével mérve is pokoli mélységekbe enged bepillantást. A ZS-kategóriás kommunikációs gépezet újabb terméke Tegyük fel egy kósza pillanatra, hogy nem ez a helyi, szánalmas gyülevész had találta ki az üzenetet. Tegyük fel, hogy a központi agytröszt újabb remekműve keveredett ki a Rogán-művek laborjából. Ez azonban csak még súlyosabb képet fest. A Finkelsteini modell megvalósításához ugyanis nem elég a fenyegetés, nem elég az ellenségkép gyártás. Kellene hozzá HR-gárda is. Olyan emberek, akik értenek a szakmájukhoz. Akik tudnak komoly, következetes kommunikációt gyártani. Akik képesek felépíteni a félelmet anélkül, hogy közben országos röhögést váltanának ki. Az elmúlt másfél évtizedben azonban ebben a rétegben is szisztematikus csere zajlott: a szakembereket talpnyalók váltották fel. És ez az eredmény: egy olyan kinyilatkoztatás, amely nem félelmet, nem tekintélyt, hanem szánalmat és dühöt vált ki. A „nyíregyházi kinyilatkoztatás” ennek az egész vonagló, önmagát marcangoló rendszernek a manifesztuma. Egy rendszeré, amelynek minden megnyilvánulása egyre inkább a saját inkompetenciáját bizonyítja. Így jár, aki kóklerre cseréli a szakembert A hatalom ma már minden szinten svihákokkal dolgozik: kommunikációban, vezetésben, döntéshozatalban. Gajdos László esete nem egyedi, hanem tünet. A politikai üldözés új formája: ha valaki nem simul bele a rendszerbe, ha önálló véleménye van, ha a változás mellett áll ki, akkor el kell tüntetni. Nem szakmai alapon. Nem jogi alapon. Hanem pusztán lojalitási alapon. Ez a politikai megfélemlítés lényege Magyarországon 2025-ben. És ezért lett Gajdos László története — A nyíregyházi kinyilatkoztatás. Koszi Ferenc – Nyitókép: Koszi Ferenc – AI illusztráció

Ha létezne a trágyaszemcsés empátia-lovagkereszt, Pintér Sándor biztosan megkapná a rozsdás fokozatot. Orbán Viktor pedig újra megmutatta, hogy kormányában még a szakmai hozzá nem értésnél is sokkal fontosabb a rideg embertelenség. Stirlitz persze előre tudta… Nem mi szültük Ha vannak ártatlanok ebben az országban, akkor azok ők: a háromszázötvenek. Akik nem tehetnek a megszületésükről, akiknek csak szeretetre lenne szükségük, de ezt már a világra lépésük első másodpercétől megtagadják tőlük. Nem ők választották a nyomort, amelybe a rendszer taszította, és tartja bezárva a családjaikat. Nem ők döntöttek arról, hogy az állam már bölcsős korukban lemondjon róluk. Hol vannak ilyenkor az egyházak? Amelyek vad indulattal üvöltöznek az abortusz ellen, és arról vitáznak, hány sejtosztódás után tekintendő élőnek egy magzat? Hol vannak akkor, amikor már nyilvánvalóan élőlény – sőt, ember – az újszülött? Hol vannak, amikor a megszületett gyereket kellene megvédeni, nem a még meg sem fogant ideológiai konstrukciót? Hol van ilyenkor a kollaboráns KDNP? A vadászmezőkön jeleskedő, ritkaságokat halomra gyilkoló álkereszténység, amely a prédikációkban szeretetről papol, de a valóságban hátat fordít a legvédtelenebbeknek. A gyermekvédelmi rendszert lezüllesztő egyházmegyék, amelyek már nem az egyházaikat árulják el – hanem magát a hitet. Lábbal tiporják évszázados örökségüket. Szégyelljék magukat. A gyalázat sorozata A nincstelenségbe kényszerített, és ott tartott családokba születő gyerekeket sokszor már a kórházban elszakítják a szüleiktől. Egy részük örökbefogadókhoz kerül, néhányukat külföldre adják el, másokat nevelőszülőkhöz osztanak be. A többség azonban csecsemőotthonban kezdi a nyomorúságos kis életét, ahol már az első hónapokban beég: nincsenek kapcsolatok, nincsenek arcok, nincsenek ölelések, nincs esély. Csak rendszer van. És közöny. Innen aztán egyenes út vezet a gyermekotthonokba. És akinek igazán szerencsétlen a sorsa, az egy bicskei, szőlő utcai vagy ózdi intézményben köt ki – ott, ahol évtizedek óta pontosan tudják, hogyan kell egy gyereket árunak tekinteni. Ott, ahol a hatalom védelme alatt egy lelketlen kufár „használatra” adja el őket rendszeresen, teljes bizonyossággal, hogy felmentik, kitüntetik, majd visszaengedik ugyanabba a pozícióba. Hiszen ők ennek az üzletnek is a haszonélvezői. Ez nem tévedés. Nem rendszerhiba. Nem mulasztás. Ez maga a rendszer. Nem mi hagytuk ott A családok, akik nem vihetik haza az újszülöttjüket, olyan mélységes fájdalmakat élnek át, amit a dőzsölő nagyurak elképzelni sem képesek. A nincstelenség, amelybe az Orbán-rendszer taszította őket, elkerülhetetlenné és kilátástalanná vált. Gyakran azt sem értik, mi történik velük, miért, és kik döntöttek a sorsukról. Miért lett az ő gyerekükből is statisztikai tétel, állami áru, intézményi melléktermék? Nekik marad a fájdalom. A kilátástalan küzdelem a gyerekeikért, a családjukért, a megélhetésért, miközben a hatalom látványosan képtelen – valójában nem is akar – megoldást találni erre a helyzetre. Mert ez a rendszer számára nem probléma. Ez egy kényelmes, kiépített status quo. Egy „emberséges” kinyilatkoztatás, amelyben mindenki annyit ér, amennyije van. És mi mégis újra és újra ott találjuk magunkat a kérdés előtt, amelyre nincs jó válasz: …… Vádirat Vádolom a kormányt és annak minden felelős döntéshozóját, hogy a gyermekek alapvető jogainak védelmét elmulasztotta, és ezzel szándékos, rendszerszintű állami mulasztásos jogsértést valósított meg. Vádolom a belügyminisztert, hogy felügyeleti és ellenőrzési kötelezettségét nem teljesítette, a súlyos visszaélésekről tudomással bírt, és mégsem intézkedett — ezáltal törvényben rögzített kötelességét megszegte. Vádolom a gyermekvédelmi rendszer irányítóit, hogy a rájuk bízott gyermekek testi-lelki integritását nem biztosították, és így folyamatos, tartós jogsérelmet okoztak. Vádolom mindazokat, akik ennek a rendszernek a fenntartásához hozzájárultak — akár döntéssel, akár hallgatással — mert magatartásukkal a magyar jogrend alapelveit, mindenekelőtt az emberi méltóság sérthetetlenségét és a gyermek mindenek felett álló érdekét súlyosan megsértették. Mert tudták, mit tesznek – és mégis megtették. Koszi Ferenc – Nyitókép: Telex – YouTube ScreenShot

Batidán, Hódmezővásárhely külterületén, a dombok és erdősávok között áll egy vadászkastély. Nem szerepel semmilyen állami programban, mégis közpénzekből vezet hozzá az út. Nem „örökbefogadott”, hanem örökölt hatalmi szimbólum. Egy magántársaság – a Grosswiese Zrt. – birtoka, amelyben az építési és közlekedési miniszter, Lázár János immár közel 41 százalékos tulajdonrésszel bír. A maradék 48 százaléknyi tulajdonosi kör átláthatatlan – nem ismert, kik rendelkeznek vele. A láthatatlan tulajdonosok és a közpénz árnyéka Nem meglepő, de fölöttébb beszédes: csak Lázár János részesül osztalékban a cégből, annak ellenére, hogy a többség papíron ismeretlen kézben van. A kastély hivatalosan magánberuházás, mégis az állam gondoskodása kíséri – felújított utak, infrastrukturális fejlesztések, és az a politikai légkör, ahol egy ilyen birtok megkérdőjelezhetetlen. A környék falvaiban közben iskolák omladoznak, a gyerekek elhanyagolt utakon járnak, a közintézményekben penész és hiány fogadja őket. Fotó: Melczer Zsolt – AI illusztráció A szociális rendszer kiürült, a gyermekvédelem szimbolikus. Mégis, valahogy mindig akad forrás egy új vadászházra. Fogadj örökbe egy kastélyt – de ki fogadja örökbe a gyerekeket? A „Fogadj örökbe egy kastélyt” program hivatalos listáján a Batidai épület nem szerepel. Nem azért, mert már örökbefogadták, hanem mert ők nem kérnek programot – nekik elég az állam pénze maga. Ez a helyszín így lett több, mint birtok: egy erkölcsi tükör. És ha belenézünk, nem a nemzet arca néz vissza ránk, hanem a morális kiüresedésé. Azoké, akik a hatalommal nem szolgálnak, hanem hizlalódnak tőle. Urizálás urak nélkül Ezek az emberek nem gazdagok – csak túltápláltak hatalommal és pénzzel, amit nem kellett kiérdemelniük. A könnyen jött, temérdek vagyon kimossa az erkölcsi tartást az emberből. Aki valaha tudta, mi a munka becsülete, az mára elfelejtette. Aki valaha érzett részvétet, ma már legfeljebb sajnálatot tud megjátszani, ha valaki szegény. Bennük nincs alázat, nincs önreflexió, csak a díszletekbe fagyott gőg maradt. És ami különösen szánalmas: hogy a környezetük, a családjuk, a baráti körük asszisztál mindehhez. Részesülnek a morzsákból, és eljátsszák, hogy ez a világ rendje. A hallgatás rendszere – erkölcsi infláció Nem kérdeznek semmit, mert jó nekik így: a lojalitásuk ára a lelki béke, amit eladtak a keresztútnál. A közélet, a társadalom és a családi vacsoraasztal között alig maradt különbség – mindkettőt a hallgatás tartja össze. Közben az ország másik végében intézetek állnak, ahol azok a gyerekek nőnek fel, akiktől mindent megvont a sors – és tőlünk csak annyit kérnének, hogy lássuk őket. Gyermekvédelem: ahol nem osztalékot, hanem sorsokat kezelnek Pár tucat kilométerrel arrébb gyerekek nőnek fel omladozó falak között, ahol a „jövő” szó már nem is szerepel a szótárban. Ott nem osztalékot fizetnek, hanem életeket próbálnak mederben tartani támogatás nélkül. Ott nincs vadászidény – csak tél. A Batidai kastély így nem pusztán épület, hanem szimbólum: annak a világnak, ahol a pénz lett a morál, a tulajdon a dicsőség, és az erkölcs csak dekoráció a bejárati ajtó fölött. A jövő visszavétele – erkölcsből közérdek El kell jönnie annak az időnek, amikor kiűzetnek a saját paradicsomukból. Amikor végre kimondjuk: eddig és ne tovább – nem bosszúból, hanem a tisztesség jogáért. Fotó: Melczer Zsolt – AI illusztráció Egy nemzetnek joga van lelkiismeretesen ellátni az elesetteit. És talán akkor majd a kastélyok is új értelmet nyernek – nem vadászkürt, hanem gyereknevetés visszhangzik bennük. Koszi Ferenc – Nyitókép: Melczer Zsolt – AI illusztráció

Film-kritikai esszé társadalmi tükörrel Joachim Lang filmje, Goebbels, a manipuláció művészete nem a múlt rekonstrukciója, hanem a jelen anatómiája. A manipuláció, mint tanulható mesterség – és a tanítvány, aki tökéletesen elsajátította. A történet Goebbels-szel kezdődik, de Rogán Antallal ér véget. Előhang – a tanítvány, aki hitt a képletben Rogán Antal története nem a hatalom csúcsán kezdődik, hanem egy politikai laborban, ahol az amerikai Filkenstein-féle iskola a gyűlölet politikájából tartott kiképzést. A képlet egyszerű volt, mint Goebbelsé: találd meg az ellenséget, nevezd meg, és mondd el elégszer, hogy minden baj forrása ő. Rogán megértette a képletet — és hibátlanul alkalmazta a magyar valóságra. Nem született manipulátor volt, de summa cum laude végzett. Innen indul a történet: a kommunikációs stratégából, aki eleinte még csak „szakember”, lassan az igazság szerkezetének manipulátora lesz. A pont, ahol a szakma átcsúszik a hatalomba — és az emberi arc eltűnik a „mű” mögül. A film sötét fénye – Goebbels, a prototípus Joachim Lang filmje nem egyszerű történelmi dráma. Ez egy boncolás: a manipuláció anatómiai metszete. A rendező nem démonizál, hanem elemez – azt vizsgálja, hogyan változtatja át a hatalom a hívőt szolgává, a szolgát szónokká, a szónokot géppé. Goebbels a filmben intellektuális alkat – érti a tömeget, a képet, a nyelvet, a művészetet, a művészeket, ismeri a vágyaikat, a gyenge pontjaikat, a hitüket. Jelenet a filmből De Hitler fokozatosan desztillálja belőle az embert, és csak a funkció marad: a propaganda agya. És itt kezdődik a párhuzam. A torzulás folyamata – amikor a hatalom belemászik az emberbe Rogán, mint Goebbels, nem született cinikus. A filmben Goebbels is hitt a „nemzet újjászületésében”, az „eszmében”, a „küldetésben”. Rogán pedig a „kommunikációban”, a „stratégiában”, a „hatékonyságban”. Mindketten megtalálták a vezetőjüket: Goebbelsnek Hitler volt az abszolútum, Rogánnak Orbán — a politikai gravitáció középpontja. A folyamat pedig ugyanaz: a személyiség önkéntes beszolgáltatása a hatalom logikájának. A pillanat, amikor a meggyőzés eszköze helyett már maga a meggyőzés válik céllá. A film pontosan ezt a fokozatosságot mutatja. Nincs látványos törés, nincs drámai megtérés. Csak lassú, precíz önátadás. A hűségből engedelmesség lesz, az engedelmességből hit, a hitből végül fásult szorongás és görcsös ragaszkodás. Aztán megszűnik az ember, és marad a funkció. Az elnyelt ember – Goebbels árnyéka és Rogán reflexe Goebbels a film végére már nem gondolkodik, csak visszhangoz. Nem alkot, hanem kiszolgálja a saját konstrukcióját. Rogán esetében ugyanez a folyamat civilizáltabb formában zajlik, de a lényeg azonos: a politikusból rendszerelem, a döntéshozóból mechanizmus lesz. Az emberi reflexek eltűnnek, a politikai kommunikáció önálló életet él. Nép állj fel, és tombolj vihar! Lang filmjében Goebbels szinte eksztatikus állapotban fogadja a Führer utolsó parancsait — mintha már nem is ember, hanem a propaganda avatárja volna. A végső pillanatokban már nem a hűség, hanem a függés tartja mozgásban. Rogán is ilyen lett: az algoritmikus kor Goebbelse, aki már nem hazudik — csak rendszerszinten torzít. A valóság nem ellenfél többé, csak nyersanyag. És a történet, amit épít, már régen nem az országról szól, hanem arról, aki elhitte, hogy a történet nélküle is létezhet. A manipulátor, akit manipuláltak Ez a film valódi tanulsága: a manipulátor sosem ura a saját rendszerének. Goebbels is azt hitte, hogy ő irányítja a narratívát, amíg a Führer ki nem írtotta belőle a szabad akaratot. Rogán is azt hitte, hogy a kommunikáció a politika művészete, de mostanra kiderült, hogy a helyettesítő valósága lett. És mint minden illúzió, ez is visszahat a teremtőjére. A fikció, amely a tömeget formálta, végül felemészti önmagát. Lang filmje megmutatja, hogy a rendszer logikája mindig ugyanaz: aki elég közel kerül a középponthoz, az előbb-utóbb elveszti a saját súlyát. A hatalom közepe nem felemel, hanem kiszív mindent, ami emberi, megrág, és végül pelletként végzed egy guánóhalom tetején. Aki egyszer rááll a pályájára, többé nem tud szabadulni tőle — legfeljebb elég lassan elégni benne. Goebbels a film végén már nem ember, hanem egy mondat, amit újra és újra kimondanak. Rogán sem több ma, mint a rendszer hangja, ami önmagát visszhangozza, erőtlenül, bambán, nevetségesen. Epilógus – amikor a torzítás önarcképpé válik Lang filmje sötét tükör. A kérdés: belenézünk-e. A manipuláció művészete nem múltidézés – hanem kortárs önarckép. A különbség már nem a diktatúra és a demokrácia között húzódik, hanem a valóság és annak kommunikált mása között. Goebbels a Führer árnyékában vált puszta eszközzé. Rogán a Filkenstein–Orbán kettős fénytörésében járta be ugyanezt az utat. A technológia változott, a logika nem: a hatalomhoz idomuló ember mindig elhiszi, hogy még dönthet. De a döntése már régen megszületett helyette. És ha eljön az utolsó jelenet, már csak a narráció marad: „A hatalom megteremti a manipulátort, de a manipulátor mindig a hatalom utolsó áldozata.” Koszi Ferenc – Nyitókép: Koszi Ferenc – AI illusztráció

Van egy ország, ahol a „templom egere” már nem szimbólum, hanem társadalmi státusz. Ahol a méltóság nem jár, hanem luxuscikk. Ahol a hatalom a lojalitást méri rezsicsökkentésben, és a hála árfolyamát az élelmiszer-inflációval számolja. Ez Magyarország 2025-ben, ahol a minimálnyugdíj még mindig 28.500 forint, ugyanannyi, mint 2008-ban. Tizenhét év változatlan összeg – de közben minden más megváltozott. Csak épp az ember értéke nem. A számok nem hazudnak – a nyugdíjas lét matematikája A számok nem politizálnak, csak elmondják a valóságot. Ha a 2010-es vásárlóerőt szeretnénk megőrizni, a nyugdíjnak 71 ezer forintnak kellene lennie 2025-ben. Ez azt jelenti, hogy a minimálnyugdíj reálértéke kevesebb mint a fele a tizenöt évvel ezelőttinek. A pénz ugyanannyi, de a kenyér, a tej, a gyógyszer ára elszabadult, a hűtő üresebb, a pirítós vékonyabb, a kilátás pedig szűkebb lett. Grafikon: Koszi Ferenc – Forrás: KSH És miközben az élelmiszerárak az egekbe szöknek, a hatalom továbbra is szentbeszédet tart a „megbecsülésről”. „A kormány szívügye az idősek támogatása.” „A magyar nyugdíjasok Európa élvonalában vannak.” „A nyugdíjrendszer stabil, fenntartható, biztonságos.” A kormányzati lózungok szépen hangzanak, ha nem nézünk a számla végösszegére. A templom egere közben a kasszánál számolgat, hogy maradjon gyógyszerre is, ne csak kenyérre. Mert a kormányzati „megbecsülés” az ő pénztárcájában nem jelenik meg. A hatalom beszél, a nyomor mélyen hallgat a társadalom peremén. És ha valaki még szólni mer, hamar megtudja, hogy ő „nem dolgozik”, „eltartott”, „a rendszer koloncai közé tartozik”. Mintha a múltban ledolgozott évtizedek semmit sem jelentenének, csak a jelen lojalitása számítana. A közbeszéd lassan átrendeződött: az, aki gyereket nevelt, ledolgozott egy életet, épített amikor alig volt miből, tartotta a lelket ahol csak kellett, tanította, gyógyította – mindig alulbecsülve – a mai kisemmizőit is, ma már nem hős, hanem költségvetési tétel. Fotó: Melczer Zsolt – AI illusztráció A kivéreztetés stratégiája Ha lecsupaszítva vizsgáljuk, alapvetően kétféle iránya lehet a megnyomorításnak. Direkt, amikor a tisztességesen, becsületesen megszerzett értékeket, jogokat nyíltan, láthatóan, szemtől szemben elvesz a hatalom, és indirekt, amikor aljas módon, előre megfontolt szándékkal, egyfajta hozzászoktatásos módszerrel lassan leépít. Ez a legaljasabb hatalmi attitűd – a kivéreztetés. A mai Magyarország regnáló kormánya ezt teszi a nyugdíjasokkal. A direkt népnyúzás még legalább vállalja magát: kimondja, megszorít, megadóztat. Az indirekt viszont mosolyog, sajtótájékoztat, és közben lassan lecsapolja a társadalom erejét. Az élelmiszer-infláció, az alultervezett nyugdíjemelés, a befagyott alapösszeg – mind az indirekt kivéreztetés eszközei. Nem fáj hirtelen, csak tartósan emészt. Mint a szivárgó seb, amit már senki nem köt be. A templom egere akcióterv – a túlélés politikája. A „templom egere akcióterv” tehát működik. Nem papíron, hanem a valóságban. Láthatatlanul, de hatékonyan. Hiszen nem kell elvenni semmit – elég, ha nem adunk vissza semmit. A hatalom a számok nyelvén beszél, és a nép még hallgat. És közben a legidősebbek, akiknek köszönhetjük az életet és azt a rendszert, amely a túlélésükre már nem költ. Fotó: Melczer Zsolt – AI illusztráció A méltóság inflációja A legfájóbb mégsem az infláció vagy az éhezés, hanem az, hogy a méltóság is inflálódott. Az a generáció, amely felépítette az országot, ma kegyben részesül, nem jogban. Közben a politikai kommunikáció tovább gyártja a díszleteket: nyugdíjprémium, Erzsébet-utalvány, egyszeri támogatás – mind olyan, mint a templomi gyertyafény: szép, de nem melegít. A társadalom elhitette magával, hogy a túlélés elég. De a túlélés nem élet, csak halasztás. És ha mindezért még hálát is várnak, az már nem gazdaságpolitika – hanem morális cinizmus. A templom egere most már nemcsak a szegénység jelképe, hanem a rendszeré is. Azé, amely tudatosan építi le a méltóságot, apránként, statisztikailag, finoman. És miközben a politikai beszéd a „nemzet családjáról” szól, a valóságban egyre több idős ember egyedül eszi a hideg levest. Az ország, amelyben egy élet munkája után a túlélés lett a jutalom, már nem keresztény, nem szociális, és nem nemzeti. Csak számító. Fotó: Melczer Zsolt – AI illusztráció A lázadás csendje De valami már mozog. Kezd forrongni a társadalom mélyén az a magma, ami megrepeszti majd a pökhendi cinizmus kérgét, és elementáris erővel tisztítja meg az országot a szipolytól. És ha egyszer felszínre tör, nem lesz többé templomi egér – csak ember, aki visszaveszi, ami az övé volt: az életét, a méltóságát, és a jogát arra, hogy ne féljen. Koszi Ferenc – Nyitókép: Melczer Zsolt – AI illusztráció

A történet a képzelet szüleménye, a valósággal való bármiféle egyezés a véletlen műve. Létezik egy csatorna a gyermekvédelmi rendszer mélyén, ahová csak kevesen látnak be. Oda kerülnek azok, akiket a társadalom nem tud hova tenni. A „csatorna” persze nem hivatalos kifejezés, inkább belső szóhasználat: így nevezik azt a folyamatot, ahol a gyerekek – papíron védve – valójában tárgyakká, tényezőkké, problémává válnak. A rendszerben mozgó szakemberek tudják: ez az a hely, ahol a gyermeksorsok „forognak” tovább. Hol azért, mert megszületnek. Hol azért, mert megárvulnak. Hol azért, mert valaki a végtelenségig tartó állami szekatúra miatt egyszer csak beadja a kulcsot. A rendszer árnyékában A gyermekotthonok és lakásotthonok túlterheltek, az integrált intézmények emberhiányosak. A bent dolgozók kiégettek, sokan már csak a lelkiismeretük, a kötelességtudat és az utolsó csepp empátia miatt maradnak. Ide már nem lehet több terhet pakolni. A nevelőszülői hálózat maradt az utolsó működő védvonal – ha ugyan még működik. A kormány családvédelmi politikája a plakátokon harsog, miközben a terepen ezek az emberek a létminimum határán próbálják menteni, ami menthető. Egyszer csak megjelenik egy adatlap a rendszerben: négyéves gyermek, nevelőszülő felmondott, minden rendben, közösségbe mehet. A leírás steril, a hangnem semleges. Egy jó érzékű nevelőcsalád azonnal jelentkezik: vállalják, főállás mellett is, szeretettel, nyitott szívvel. Minden rendben, papíron. A nevelőcsalád reménye Aztán az „átvétel” pillanatában valami megroppan. A gyermek eszelősen ordít, kapaszkodik az új anyába, mintha az élete függne tőle – és talán tényleg függ is. Onnantól kezdve nem lehet letenni. Nem beszél, nem eszik mást, csak kétféle ételt – az egyiket egyfajta keksz. A család lassan ellehetetlenül: az ébrenlét minden percét ez a kis test igényli, aki valójában nem tudja, hol van, és mi történik vele. Autisztikus jegyeket mutat, kommunikációra képtelen, félelemből és ragaszkodásból épít maga köré falat. Egy nap mégis csoda történik. Kiviszik a közeli játszótérre. A gyermek először néz körbe igazán. Nézi a rohangáló, nevető gyerekeket, és a szemében mintha fény gyúlna. Aztán hazamennek, és minden visszatér a régi kerékvágásba. Illusztráció – ÍgyÉlünk AI grafika A felismerés – egy sötét világ A nevelőanya végül felkeres egy orvos ismerőst. A vizsgálat hosszú és alapos. Az eredmény dermesztő: a gyermek szinte vak. A világ, amit eddig érzékelt, csak színek és mozgó foltok kavargása volt. Az értelmi fogyatékos, majdnem vak kisgyermek eddig egyedül élt a sötétben – anélkül, hogy bárki észrevette volna. Az ilyen gyermekekhez különleges felkészültség, állandó jelenlét, igazi odaadás kellene. Csakhogy az a szakembergárda, aki ezt tudná adni, ma már a társadalom peremén vegetál. A nevelőcsalád végül – szívszorító döntéssel – visszaadja a gyermeket a rendszernek. A fájdalom után marad a csend. Az anya napokig nem tud megszólalni. A kisgyermek pedig újra bekerül a csatornába. Vissza a csatornába Néhány nappal később újra felbukkan egy adatlap. Négyéves gyermek. Nevelőszülő felmondott. Minden rendben, közösségbe mehet. És a körforgás folytatódik. Nem a gyerekek vesztek el a rendszerben – mi vesztettük el őket. És amíg ezt nem mondjuk ki, addig nem lesz, aki valóban vigyázzon rájuk.. Csak épp valahol, a sorok között, elveszett egy gyermeki tekintet, amely már sosem látja a fényt. Koszi Ferenc – Nyitókép: Illusztráció – Koszi Ferenc AI grafika

A Költségvetési Bizottság kilenc nemet mondott a gyermekvédelem támogatására. Miért nem jut napi egy meleg étel a rászoruló gyerekeknek? Ennyibe került volna a gyerekek napi egy meleg étkezése, a gyermekvédelmi dolgozók megbecsülése, és az emberség maradéka. De a Költségvetési Bizottság fideszes tagjai még ennyit sem adtak. Szó nélkül, arctalan engedelmességgel, mint akik már a lelkiismeretüket is leadták a pártkasszánál, nemet nyomtak mindenre, ami emberi. Az Országgyűlés Költségvetési Bizottságának ülésén egy javaslat került terítékre: a gyermekvédelmi dolgozók méltatlanul alacsony bérének rendezése, valamint 1500 forintnyi többletforrás biztosítása minden gyermek napi étkezésére. Ennyiről szólt volna az előterjesztés. Nem milliárdokról, nem százalékokról – hanem arról, hogy azok, akik a legelesettebbeket védik, ne nyomorban éljenek, és a gyerekek legalább egyszer jóllakhassanak. A Költségvetési Bizottság kilenc nemet mondott a gyermekvédelem támogatására – Illusztráció: Koszi Ferenc Kilenc szavazat, ami sokat elmond A bizottsági ülésen mindössze öten voltak jelen a kormánypárt képviselői közül. Öten – és mégis kilencen szavaztak nemet. A matematika itt már rég nem tudomány, hanem politikai performansz. A „két kézzel” leadott voksok szimbólummá váltak: így néz ki, amikor a hatalom önmaga karikatúráját rajzolja meg. A demokrácia megcsúfolása ez – kézfelemelésnyi távolságra az abszurdtól. Gyermekéhezés és politikai felelősség És miközben az ellenzéki előterjesztők próbálták emberi hangon elmondani, mit jelent nap mint nap reményből dolgozni, a kormánypárti képviselők némán ültek. Mint akik önként fogadták a hallgatás rendjét – csak éppen nem lelki emelkedettségből, hanem a pártfegyelem ácskapcsai miatt. A szerzetesek egykor a csendben keresték az igazságot; ők viszont abban rejtőztek el, hogy ne kelljen kimondaniuk. Az ország előtt mindez nem pusztán cinizmus, hanem kinyilatkoztatás: a kormánynak sem a gyerekek, sem a gondozók, sem az emberség nem érték. Az a rendszer, amely képes közönyből nemet mondani egy gyermek ebédjére, már nem a politika, hanem a morális csőd terepe. Mi maradt az emberségből? És akik ott ültek, némán, rezzenéstelen arccal, azok most már hiába mossák kezüket – a szégyen nem vízben oldódik. Aki így szavaz, az nem képviselő többé, csak pártkatona, akinek a vezényszó helyettesíti a lelkiismeretet. A kérdés ezek után nem az, hogy hány gyerek éhezik tovább, hogy a gyermekjogok fölszívódnak a kormány nyirokrendszerében. Hanem az, hány felnőtt képes még ember maradni ebben az országban. Koszi Ferenc – Nyitókép: AI illusztráció – Melczer Zsolt

Porcher Áron közgazdász, befektetési szakember és a Tisza Párt fővárosi közgyűlési képviselője közösségi bejegyzésében arra figyelmeztetett, hogy a Költségvetési Tanács tagjait a jelenlegi kormányzat hosszú évekre nevezte ki. Szerinte ez anomáliát és félelmet kelt, mivel a testület vétójoga akár egy új kormány költségvetési terveit is meghiúsíthatja. A Költségvetési Tanács jogköre lehetővé teszi, hogy megvétózza a központi költségvetést, még mielőtt az az Országgyűlés elé kerülne. Porcher így írta: Képzeljétek el, hogy van egy tanács, amelyik… megvétózhatja az állami költségvetést. Ha keresztbe akarnak állni… nem jut el az országgyűlésig, akik nem is szavazhatnak róla. A testület jelenlegi elnöke, Horváth Gábor, 2030‑ig töltheti be tisztségét. A másik két tag hivatalból kerül a Tanácsba: Varga Mihály, a Magyar Nemzeti Bank elnöke 2031‑ig, Windisch László, az Állami Számvevőszék vezetője pedig 2034‑ig. Porcher szerint mindhárom tag a Fidesz jelöltje, és hosszú mandátumukkal „bebetonozzák magukat”. Porcher Áron a Fővárosi Közgyűlésben. – Fotó: Index / Papajcsik Péter A politikus különösen az MNB és az ÁSZ elnökét szólította meg: Ahelyett, hogy egy új kormánynak feküdnének szándékosan keresztbe, inkább végezzék a dolgukat, és szerezzék vissza az MNB alapítványokban elvesztett 650 milliárd forintot. A Költségvetési Tanács döntéseinek súlya a következő években is meghatározó lesz, hiszen nélküle egyetlen költségvetési törvény sem juthat a parlament elé. Emellett jogi elemzők, köztük Fleck Zoltán is felhívták a figyelmet: a hatalmi rendszer ilyen mértékű hosszú távra való bebetonozása – különösen, ha egy párté a testület összetétele – sértheti a demokratikus intézmények közti egyensúlyt épp ott, ahol kontrollmechanizmusoknak kellene működniük. Koszi Ferenc – Nyitókép: Porcher Áron – Facebook videó Screenshot

Van az a különös pillanat, amikor a digitális térben egyszerre több lámpa is kialszik. Nem áramkimaradásról van szó, hanem sokkal rafináltabb dologról: bizonyos profilok hirtelen elnémulnak, mintha a hálózat kollektív felejtésbe burkolná őket. És nem is akármilyen profilok: olyanok, amelyek meglepő módon mind egy irányba mutattak. Véletlen? Talán. Vagy a véletlen épp annyira véletlen, mint a cinkelt kocka. A hivatalos magyarázat persze sosem több egy sóhajnál: algoritmus, technikai hiba, „történik az ilyesmi”. Csakhogy amikor a jelenség már tucatnyi, majd száznyi embernél ismétlődik, ráadásul földrajzi, társadalmi és minden egyéb különbséget figyelmen kívül hagyva, akkor az embernek kezd gyanússá válni a dolog. Egy országnyi platformon épp azoknak a felhasználóknak a digitális ajtajára kerül lakat, akik történetesen egy új politikai közösséghez tartoznak. Milyen különös! Lehet, hogy mindez puszta véletlen? Hogy az univerzum kódjában valahol elcsúszott egy bit, és hopp, a társadalmi hálózat úgy döntött, most pont azokat a profilokat csukja le, akik egy irányba beszélnek? Ez nagyjából olyan, mintha egy kaszinóban a rulettgolyó hetekig csak a nullán állna meg. A statisztika ilyenkor nem hibát, hanem csodát kiált. A valóság persze ennél sokkal cinikusabb. A digitális világ skálafüggetlen hálózat, ami azt jelenti: ha néhány csomópontot kiiktatnak, a rendszer még nem omlik össze, de a felhasználók számára komoly akadályt jelent. Újraépül ugyan, de minden egyes támadás nyomot hagy. Kényelmetlen, bosszantó és gyanús. Mintha valaki célzottan kisérletezne azzal, hogy egy közösség mennyire bírja a digitális nyomást. És hogy kinek állhat ez érdekében? Hát ez a legszebb az egészben: soha nem tudjuk meg. Marad a sejtetés, a kérdőjel, a konspiráció szaga a levegőben. Egy országnyi ember közül történetesen azok tűnnek el a social mediából, akik a hatalomnak kényelmetlenek. Nahát, micsoda balszerencse! Biztos csak valami kozmikus egybeesés. Csak reménykedni tudunk, hogy a háttérben nem valami sokkal komolyabb játszma zajlik. Hogy a social media algoritmusai és a kormány szándékai tényleg nem érnek össze. Mert, ha mégis… az már nem „anomália” lenne, hanem a digitális tér szisztematikus elfoglalása – egy összehangolt támadás a teljes infrastruktúra ellen, ahol vágyvezérelt algoritmusok vágnak rendet és pusztítanak kíméletlenül és mindenre tekintet nélkül. És annak nem pusztán néhány profil lesz az áldozata. A hatalommal való visszaélés magasiskolája zajlik most, ami a szemünk előtt bontakozik ki. Az utóbbi időben látványos szaporodást tapasztalhattunk a megmagyarázhatatlan social media felfüggesztések és megszüntetések terén. És nem is az a valódi paradoxon, hogy ez megtörténik, hanem az, hogy az esetek 90%-ában kizárólag a Tisza Szigetek kapcsolattartóit éri el az „eljárás”. Csak a kapcsolattartókat! Ráadásul olyan indokokkal, amelyekről ordít, hogy koholt hazugságok. Ez már több, mint véletlen. Koszi Ferenc – Nyitókép: ÍgyÉlünk grafika – AI

Egy politikai thriller, ahol az út a virtuális ragyogásból egyenesen a börtönbe vezet – baljósan ismerős történet. Cím: A spanyol futár (El Correo / The Courier) Rendező: Daniel Calparsoro Főbb szereplők: Arón Piper (Iván), María Pedraza, Luis Tosar Műfaj: politikai thriller, krimi Év: 2023 Játékidő: 102 perc Ez a film nem csupán egy futár története. Sokkal inkább vízió arról, hogy van-e még helye az igazságnak, a morálnak és az igazságszolgáltatásnak egy széthulló világban. Az emberiség rohan a pusztulás felé, és az ilyen filmekben ábrázolt hatalmasságok nemhogy fékeznék, hanem gyorsítják ezt a folyamatot. Olyan alakok ők, akik számára nincs lelkiismeret, nincs határ, csak mohóság és önzés. A borítékot cipelő futár csak eszköz: egy figurája a hatalmi sakkjátszmának. Az oligarchák dróton rángatják ezeket a figurákat, mintha bábok lennének egy színházban, amelynek közönsége a társadalom, de jegy helyett mindannyian a saját életünkkel fizetünk a látványért. A korrupció hálója nemcsak pénzeket mozgat, hanem sorsokat zúz szét, generációkat foszt ki jövőjükből. De a bábjátékos sem halhatatlan. Amikor az elnyomottak, a tönkretettek felemelik a fejüket, és nemet mondanak a kiszipolyozásra, a rendszer összeomlik. Akkor a hatalmasok, akik addig mindent kézben tartottak, maguk is a romok alá szorulnak. A spanyol futár sokkal több mint krimi. Ez egy allegória arról, hogy a korrupció nemcsak bűn, hanem önpusztító mechanizmus. Arról szól, hogy a lelkiismeret hiánya a történelem szemétdombjára taszítja azokat, akik magukat érinthetetlennek hitték. És arról is, hogy a társadalomnak van ereje, ha képes felismerni a játszmát, amelyben részt vesz. Pillanatkép A spanyol futár c. filmből – Fotó: Netflix A film mélyebb rétege a korrupció természetének leleplezése. Nemcsak egyéni történetet látunk, hanem azt, hogyan válik a kisember egy romlott rendszer bábjává, majd cinkosává, miközben lelkiismerete lassan darabokra hullik. Iván alakjában mindannyian ott vagyunk: sodródunk, miközben tudjuk, hogy a hatalmasok játékszereivé válunk. A rendezés lendületes, a képi világ zaklatott és nyers, olyan, mintha a kamera is tudná, hogy a felszín csillogása mögött rothadás lapul. Madrid sivár valósága és Marbella csillogó luxusa szimbolikus tükörként áll egymással szemben: a kontrasztban ott lüktet a hatalom és a romlottság kettőssége. A forgatókönyv pörgős, a fordulatok sűrűn jönnek, de közben ott vibrál benne a sablonosság veszélye is: a politikai üzenet elnyomja a személyes drámát. Mégis, ebben a túlsúlyban rejlik a film igazi ereje, hiszen a magánélet széttöredezik, ha a rendszer mérgezett. A színészi játékban Arón Piper hitelesen mutatja a naivitásból a cinizmusba való átmenetet. Az arcán ott van a bizonytalanság, majd lassan ráfagy a rezignált közöny. A többiek inkább funkciók, mint emberek: a politikus, az üzletember, a végzet asszonya – archetípusok, amelyek egyszerre hitelesek és nyomasztóan üresek. A zenei aláfestés feszült, időnként túlzottan is rátelepszik a jelenetekre, de így is sikerül fenntartania a nyomást. A tempó fojtogató: nincs megállás, nincs levegővétel, a nézőt is ugyanabba a kényszerpályába tereli, amelyben a főhős vergődik. A lezárás sietős, mintha a film maga is menekülne attól, hogy szembenézzen a teljes igazsággal. De talán ez a legőszintébb pillanata: a korrupció története sosem kerek, mindig maradnak elvarratlan szálak, hiszen a rothadás tovább él a következő rendszerben is. A film ezért nemcsak történet, hanem kinyilatkoztatás: a bűn gyors, a felelősség lassú, a bukás pedig elkerülhetetlen. Részlet A spanyol futár c. filmből – Fotó: Netflix A spanyol futár legerősebb fegyvere az atmoszféra és a társadalomkritikus üzenet Nekem különösen tetszett, ahogy a történet egyszerre személyes és politikai – de a rendező olykor túlmagyaráz, mintha nem bízna eléggé a néző értelmezésében. A mellékszereplők egysíkúsága szándékos: azt üzeni, hogy bármilyen egyszerű, de lelkiismeretlen „akárki” része lehet ennek a rendszernek. Az ostobaságuk pedig nem gyengíti, hanem sietteti a bukást, mert a romlott struktúrák összeomlását épp ezek az üres bábok gyorsítják fel. A befejezés sietsége így nem hiányosság, hanem figyelmeztetés: a zuhanás, ha elkezdődik, váratlanul gyors lehet. Calparsoro neve nem idegen a spanyol thrillerek világában (Cien años de perdón), és most sem finomkodik. A spanyol futár beilleszkedik a politikai krimik sorába, de sokkal inkább univerzális tanmese arról, hogyan rohad el minden rendszer, amely a korrupcióra épül. Ez a történet nemcsak Spanyolországról szól – bárhol érthető, ahol a boríték vastagsága többet számít, mint a törvények. A film fojtogató ritmusa és nyomasztó vizualitása nem engedi a nézőt elfelejteni, hogy ez a csillogás mindig csak a börtön előszobája. Nem a karakterek finomságai teszik emlékezetessé, hanem a nyers atmoszféra és a társadalomkritikus pofon, amit kioszt. Összességében 7,5/10-re értékelhető. Ajánlott mindenkinek, aki szeretné látni, hogyan fonódik össze a hatalom csillogása és a börtön árnyéka – és nemcsak Madridban vagy Marbellában, hanem bárhol, ahol a valóság kísértetiesen ismerős. Utóirat – a valóság árnyékában Bár a Spanyol futár fiktív főhőst állít a középpontba, a film hátterét valódi spanyol korrupciós botrányok adják. A 2000-es évek elején, az euró bevezetése körüli ingatlanlufi idején indult meg a marbellai ingatlanmaffia hálózatának felszámolása, amely az úgynevezett Operación Malaya néven vált hírhedtté. A nyomozás során 2006-ban a város polgármesterét és több tucat tisztviselőt is letartóztattak. A spanyol politikai korrupció legismertebb ügye a Gürtel-ügy, amelynek nyomozása 2007-ben kezdődött, és 2018-ban ítéletek sorát hozta. Francisco Correa, a hálózat fő szervezője 51 évet kapott, a kormánypárt pénztárnoka, Luis Bárcenas pedig 33 év börtönt és 44 millió eurós pénzbüntetést. Összesen 29 embert ítéltek el, köztük polgármestereket és üzletembereket. Ehhez társult 2014-ben az Operación Púnica, amelyben több mint ötven politikust és vállalkozót vettek őrizetbe, közbeszerzési csalások és hivatali korrupció miatt. A valóság tehát nem kevésbé drámai, mint a film. Az aktatáskák útja a fényűző villáktól gyakran valóban a börtöncellákig vezetett – és nemcsak Spanyolországban. Koszi Ferenc – Nyitókép: Részlet A spanyol futár c. filmből – Fotó: Netflix

Még Don Corleone is finomabban fenyegetett: „Egyszer – ami talán el sem jön – mi is kérünk valamit.” Ezt hallva megfagy a vér az ereinkben. De az orbáni fenyegetőzéstől nem dermedünk meg: felforrunk. Mert a keresztapától a csend, Orbántól a harsányság rémít. „Semmi nem lesz elfelejtve, minden fel lesz jegyezve, és minden el lesz rendezve.” – mondta a miniszterelnök. Mit képzel? Regulázza a saját országát? Megoszlanak a vélemények, kinek is szólt a mondat, de valójában mindenkinek. Pegazuson vágtatva, Rogán-porszívóval szívta már eddig is mindenkiről az adatokat, féltve őrzött titkokat, a privát pillanatokat. Minek? Hiába. Ha nyernek, végünk van, mert nem ismernek határt. Ha veszítenek, akkor a fenyegetés visszhang nélkül marad, mint az öreg, fogatlan Bruckner Szigfrid hörgése. Terrorizál a nemzet első szolgája. Valójában ő az első agresszor. Nem a nép élén áll, hanem fölötte lebeg. Ki ő a saját fejében? Egy uralkodó, aki életet és halált oszt? Egy isteni szószóló, aki mindenek fölött ítélkezik? Kérdések sorjáznak, de válasz nincs. Csak az öntelt kijelentés, hogy minden el lesz rendezve. De ki rendez? És mit? És főleg: ki adta hozzá a jogot? Közben riogatja az országot azzal, hogy kiugrunk az Európai Unióból, ha a többiek nem hajlandók átállni a sötét oldalára. A forintot védi – azt a forintot, amelyet ő maga tett tönkre. A közpénzből hizlalt nemzeti burzsoázia szimbólumává vált, amely milliárdokat zabál, miközben a gazdasági teljesítmény 1% alatt kókadozik. Ez a szuverenitás? Ez a nemzeti büszkeség? Inkább tragikomédia. Orbán Viktor – Fotó: Magyarország Kormánya YouTube ScreenShot De mit üzen a fenyegetés? Hogy számol. Jegyzetel. Listáz. Nem felejt. Ez nem vezetői erény, ez egy sértett ember görcse. Egy zsarnoké, aki nem bízik senkiben, és mindenkiben ellenséget lát. Aki már a saját táborát is rettegésben tartja: „ha nem állsz mellettem, felírlak a listára és véged”. Ez a logika a diktatúrák logikája. És mi tudjuk, hova vezet: a pusztuláshoz. A népet fenyegeti. Téged. Engem. Mindenkit. Hol burkoltan, hol nyíltan. És ezzel elárulja önmagát: a félelem abroncsa nyomorítja az elméjét. De ha valaki csak fenyegetni tud, ha valakinek már nincs más eszköze, az gyenge. A harsány kiáltás nem az erő jele, hanem a gyengeségé. Szóval engem ne fenyegessen a miniszterelnök. Véletlenül még megijedek – és abból baj is lehet. Mert ha az ember igazán megijed, akkor nem behódol, hanem ösztönösen védekezik. És ha egy nép megijed, abból nem a félelem, hanem a dac, a düh, az ellenállás születik. Kinek a nevében követel hát hűséget? Kinek a nevében állítja, hogy örökké hatalmon marad? A saját nevében? Egy szűk udvartartás nevében? Mert a nép nevében biztosan nem – mi nem kértük, hogy fenyegetve legyünk. A történelem újra és újra bizonyította: a fenyegetés nem tart örökké. Aki így beszél, az valójában a saját végét sietteti. És mi, akik szenvedjük, nem rettegni kezdünk, nem lehajtott fejjel várjuk a végzetünket, nem ereszkedünk térdre. Hanem lassan, először lassan, aztán egyre gyorsabban és egyre hangosabban mutatjuk az erőnk. Mert a víz az úr. Aki a népét fenyegeti, az már régen fél. És ha ő fél, akkor talán még van esélyünk. Koszi Ferenc – Nyitókép: Nicolas Tucat – AFP

Papíron a fékek és ellensúlyok őrei, a gyakorlatban a kormány politikai biztosai – a hosszú évekre bebetonozott intézményvezetők nem a közérdeket, hanem a hatalom megtartását szolgálják. A Költségvetési Tanács csak a jéghegy csúcsa. A legalista autokrácia olyan politikai berendezkedés, amelyben a hatalom nem a törvénytelenséggel, hanem épp ellenkezőleg: a jog látszólagos tiszteletével építi ki uralmát. Minden döntést, minden intézkedést törvényekbe csomagolnak, a szabályok formálisan megfelelnek az alkotmányosság követelményeinek, de valójában a politikai akarat kiszolgálására szolgálnak. A rendszer lényege, hogy a jog eszközét fordítja a demokrácia ellen. Nem jogfosztással, hanem jogalkotással éri el, hogy a pluralizmus és a fékek-ellensúlyok rendszere kiürüljön. A kulcspozíciók betöltése, a kinevezések hosszú időre történő kiterjesztése és az intézmények bebetonozása mind törvényesen történik – de a következmény mégis az, hogy a hatalom önmagát védi, nem pedig az állampolgárokat. Klasszikus példa erre, amikor a kormányzat saját mandátumát messze túlnyúlóan kinevez embereket vezető pozíciókba. Papíron minden szabályos, a valóságban viszont olyan hálózat jön létre, amely megakadályozhatja egy új politikai többség tényleges kormányzását. Ez a legalista autokrácia: a demokrácia díszletei megmaradnak, a tartalom azonban kiürül. Fleck Zoltán jogszociológus figyelmeztetése különösen időszerű: Valaki ezt nyilvánosságra hozta, és megpróbálják a gondolatot ellehetetleníteni, vagy megfélemlíteni. Hogy – ne próbáljon meg senki abban gondolkodni, hogy az ő B vagy C tervüket, tehát azt a tervet, hogy – a választások elvesztése után pillanatok alatt visszaszerezhetik a hatalmat a köztársasági elnök, az alkotmánybíróság, a költségvetési tanács, az ombudsman, a legfőbb ügyész, a Kúria elnöke, stb. stb. felhasználásával semmiből nem tart megvalósítaniuk. Tehát a törvényalkotás, a költségvetés elfogadása majdnem lehetetlenné válhat, hogyha ezek a szervek, személyek nem az alkotmányos funkcióikat látják el, hanem az urukhoz, a kinevezőjükhöz továbbra is hűségesek. Rá kell kényszeríteni ezeket a funkciókat a demokratikus elvek tiszteletben tartására, mert ez az, amiben egyáltalán nem lehetünk biztosak. Természetesen politikai kényszer alkalmazásával! Mert mi van erőszakosabb annál, mint hogy egy pozícióval visszaélve a választások, a viszonylagosan szabad választások eredményét, ahol nagyon nehéz megverni az ellenzéknek a jelenleg kormányzó „többséget”, azt a hatalom megkérdőjelezi valamilyen sanda szándékból, egyébként a hatalom megtartásának alkotmányellenes szándékából. A jelenség legkézzelfoghatóbb példája gazdaságpolitikai szempontból a Költségvetési Tanács. Fleck Zoltán jogszociológus interjút ad a 24.hu újságírójának. – Fotó: Berecz Valter Ez egy háromtagú testület, amelynek törvényben rögzített feladata, hogy felügyelje az állami költségvetés tervezését és elfogadását. Joguk van véleményezni a büdzsét, sőt a végső szakaszban akár meg is vétózhatják annak elfogadását. A szabály szerint, ha a tanács nem adja meg a hozzájárulását, az Országgyűlés nem szavazhatja meg a költségvetést. Papíron tehát a pénzügyi fegyelem őreként működnek: elvileg arra hivatottak, hogy megakadályozzák az eladósodást és a felelőtlen gazdálkodást. A gyakorlatban azonban ez a jogosítvány óriási politikai fegyver is lehet, hiszen egy ellenséges tanács teljesen megbéníthatja egy új kormány munkáját. Képzeljük el, hogy van egy tanács, amelyik, hogyha úgy dönt, akkor megvétózhatja az állami költségvetést. Ha ők keresztbe akarnak állni a folyamatnak, akkor nem jut el az országgyűlésig, akik nem is szavazhatnak róla. Ezt hívják költségvetési tanácsnak. Papíron ők egy független fék. A valóságban viszont mindhárom tag a Fidesz jelöltje. A költségvetési tanácsnak az elnöke Horváth Gábor, akit 2030-ig nevezett ki a köztársasági elnök. A másik két tag automatikusan bekerül a költségvetési tanácsba. Varga Mihály, a Magyar Nemzeti Bank elnöke, 2031-ig, és Windisch László, az Állami Számvevőszék elnöke, egészen 2034-ig a hivatalában lesz. A Fidesz-jelöltek hosszú időre bebetonozzák magukat ezekben a pozíciókban. A legalista autokrácia lebontása tehát nem csupán jogi, hanem gazdasági kényszer is. A költségvetés megakasztása, az intézményi fékek pártpolitikai célú felhasználása ugyanis közvetlenül béníthatja meg egy új kormány gazdaságpolitikai mozgásterét. A kiút nem a látszatfenntartó kompromisszumokban rejlik, hanem a demokratikus funkciók helyreállításában – legyen szó akár a Költségvetési Tanácsról, akár az államhatalom más intézményeiről. A fő dilemmák azonban továbbra is nyitva maradnak: – Hogyan lehet visszafordítani a bebetonozott kinevezéseket anélkül, hogy maga a jogállam relativizálódna? – Meddig terjedhet a politikai kényszer alkalmazása úgy, hogy közben ne alakuljon ki újabb legitimációs válság? – Miként lehet megkülönböztetni a demokratikus rend helyreállítását a puszta politikai bosszútól? – És végül: lehetséges-e olyan intézményi átalakítás, amely valóban tartósan ellenáll a jövő autokratikus kísérleteinek? Ezek a kérdések nemcsak a politikaelmélet, hanem a gazdasági stabilitás szempontjából is kulcsfontosságúak. Mert amíg a legalista autokrácia logikája határozza meg a működést, addig a jog nem a közérdek, hanem a hatalom önvédelmének eszköze marad. Koszi Ferenc – Nyitókép: Valet Vilmos – AI grafika

A politikai kommunikáció gyakran él a nagy számok varázsával. Jól mutatnak a sajtótájékoztatókon, könnyen megjegyezhetők, és – látszólag – egyszerű üzenetet közvetítenek: több a pénz, nőtt a vagyon, minden rendben van. Csakhogy a közgazdaságtan világában a pénz nem fizikai mennyiség, és ezért az ilyen összehasonlítások megtévesztők lehetnek. 2025-ben Orbán Viktor miniszterelnök egy, Nagy Márton gazdaságfejlesztési miniszter tanácsán alapuló nyilatkozatában kijelentette: az állami vagyon 11 ezer milliárd forintról 22 ezer milliárdra nőtt. A számok alapján ez kétszeres növekedés. De valóban így van? A közgazdaságtan egyik alaptétele, hogy a pénz értéke az idő előrehaladtával változik – leginkább csökken. Ezért egy 2010-es pénzösszeg nem egyenlő egy 2025-össel, még akkor sem, ha a számértékük azonos. Az infláció ugyanis „megeszi” a pénz vásárlóerejét. Ezt a problémát a jelenérték-számítás kezeli: egy adott múltbeli pénzösszeg mai megfelelőjét úgy kapjuk meg, hogy minden év inflációjával felszorozzuk az eredeti értéket. A képlet: PV = FV / (1 + r)^n, ahol PV a jelenérték, FV a jövőbeni összeg, r az éves diszkontráta (azaz infláció), n az évek száma. A számítás elvégzéséhez ismerni kell az éves inflációkat, amelyek az alábbiak voltak 2010 és 2024 között: 2010: 4,9% 2011: 3,9% 2012: 5,7% 2013: 1,7% 2014: 2,8% 2015: 3,4% 2016: 3,3% 2017: 5,1% 2018: 14,6% 2019: 17,1% 2020: 3,3% 2021: 5,1% 2022: 14,5% 2023: 17,7% 2024: 3,7% Ha 2010-ben az állami vagyon 11 ezer milliárd forint volt, és azóta minden év inflációját figyelembe vesszük, akkor 2025-ben ez az összeg mai értéken 30 283 milliárd forintot jelentene. Igen, több mint 30 ezer milliárdot. Ezzel szemben a jelenlegi – sokat hangoztatott – 22 ezer milliárd forint valójában kevesebbet ér. Reálértéken körülbelül 27%-kal kevesebb, mint a 2010-es vagyon volt. Tehát a 15 év alatt nem vagyongyarapodás történt, hanem vásárlóérték-csökkenés. Az alábbi ábra az állami vagyon inflációval korrigált, ún. reálértékének alakulását mutatja be 2010 és 2025 között. A kék vonal azt jelzi, hogy a 2010-ben nyilvántartott 11 ezer milliárd forintos vagyon – ha megtartotta volna reálértékét – mára meghaladná a 30 ezer milliárd forintot. A piros szaggatott vonal ezzel szemben a 2025-ös nominális állami vagyont, 22 ezer milliárd forintot ábrázolja. A két görbe közötti távolság szemléletesen érzékelteti, hogy a pénz vásárlóereje miként csökkent az elmúlt másfél évtized során. Ez az eltérés valójában reálérték-veszteség: az az érték, amit az állam nominálisan ugyan birtokol, de gazdasági értelemben már nem ugyanannyit ér. Érdemes kiemelni: a miniszterelnök vélhetően nem szándékosan mondott valótlant – hanem egyszerűen elfeledkezett a pénz időértékéről, és nem alkalmazta a jelenérték-számítást. Pedig közgazdasági alapfogalomról van szó, amit minden komoly beruházás vagy költség-haszon elemzés során alkalmazni kellene. A mindennapok embere is tapasztalja: ami 2010-ben 1000 forint volt, az ma akár 3000-be is kerülhet. Miért lenne más ez a logika az állami vagyon esetében? A pénzügyi számok nem a számoktól, hanem az értelmezésüktől lesznek igazán beszédesek. Aki ezt figyelmen kívül hagyja, az – akár tudtán kívül is – félrevezetheti a közvéleményt. Ha valóban növekedés történt volna az állami vagyonban, akkor annak reálértékben, azaz inflációval kiigazítva is látszania kellene. A jelenlegi adatok szerint viszont nemhogy nem nőtt, hanem csökkent a vagyon értéke. A számok tehát nem hazudnak – de aki nem ért hozzájuk, könnyen azt hiszi, hogy beszélni is tudnak. Koszi Ferenc – Nyitókép: Wikipédia – ÍgyÉlünk grafika

Székesfehérváron, az Országalma árnyékában és egy külön tartott sajtótájékoztatón új politikai tónus jelent meg a nyilvánosságban. Magyar Péter, a Tisza Párt vezetője nemcsak a választóknak, hanem a döntéshozóknak, a véleményformálóknak és a kételkedőknek is üzent. Ami a helyszínekben különbözött, abban az irányokban egységes volt: nyitás Európa felé. Az országjárás már nem csupán kampánytechnika, hanem politikai szövetépítés. A székesfehérvári fellépések is ezt igazolták: a köszönet a város fideszes polgármesterének, a hőségben kitartó szimpatizánsok felé forduló gesztus – mind-mind azt mutatja, hogy új hang és új stílus van születőben. Olyan politikai nyelv, amely nem a megosztásra, hanem a bevonásra épít. Magyar Péter beszéde az Országalmánál – Fotó: Melczer Zsolt – ÍgyÉlünk A beszéd négy pillérre épült: biztonság, szuverenitás, jólét és működőképesség. Ezek mentén rajzolódik ki a Tisza politikai horizontja. A jelenlegi kormányzattal szemben nemcsak kritikát, hanem alternatívát is kínál: európai ügyészséghez való csatlakozást, vagyonvédelmi hivatalt, uniós orientációt. A szimbolikus mondat pedig világos: első útja kormányfőként nem Pekingbe, hanem Varsóba, majd Brüsszelbe vezetne. A sajtótájékoztató már nem a gesztusok terepe volt, hanem a válaszoké. Magyar Péter világossá tette: a Tisza nem pusztán ellenzéki pozícióban gondolkodik, hanem kormányzati felelősségben. A kérdező újságírók – legyen az Telex, Magyar Hang vagy RTL – nem udvariassági köröket futottak, hanem érdemi kérdéseket tettek fel. A válaszok pedig nem kerülték meg a konfliktusos terepeket sem: legyen szó az uniós forrásokról, az orosz-kínai kiberfenyegetésről, vagy épp a pártfinanszírozás átalakításáról. Magyar Péter sajtótájékoztatója – Fotó: Melczer Zsolt – ÍgyÉlünk A legtöbb helyzetben a „mi nem olyanok vagyunk, mint ők” logikája helyett a „mi már másképp csináljuk” hangzott el. Ez önmagában nem elég, de fontos kezdet. Az állami kommunikációval szemben a Tisza a közösségi hálók organikus erejére támaszkodik. Nem hirdetésekkel, hanem megosztásokkal építi az elérést. A propagandával szemben nem ellenpropagandát, hanem vitaképes alternatívát kínál. Az üzenet világos: a Fidesz 15 évének hatalmi gépezete kimerült, és már csak pótcselekvésekből, fenyegetésekből, blöffökből áll. A tusványosi „nem fogjuk őket kormányra engedni” típusú kijelentések – legyen szó a Tiszáról vagy a DK-ról – nem stratégia, hanem kommunikációs pánikreakciók. Magyar Péter nem remegett meg ezektől: udvariasan, ironikusan, de határozottan tette helyre a mondatokat. A publicitás tereinek újragondolása is megfigyelhető volt. A sajtótájékoztató végén egy civil kérdezőt, aki nem újságíróként volt jelen, korrektül, de határozottan megkértek arra, hogy más csatornán tegye fel kérdéseit. Ez nem kizárás, hanem formai keret – az új politikai kultúra része. A Tisza nem ígér forradalmat, de ígér tisztességet. Nem követel vak hűséget, de vár részvételt. Nem oszt meg, hanem épít. Ha ez nem csak kampánylogika, hanem kormányzati magatartás is lesz, akkor valóban új korszak kezdődhet Magyarországon – nem keleti típusú, nem feudális, hanem nyugati, demokratikus, európai. Koszi Ferenc – Nyitókép: Melczer Zsolt – ÍgyÉlünk

Székesfehérváron két külön helyszínen, de egyazon napon hangzottak el politikai üzenetek Magyar Pétertől. Az első egy szabadtéri rendezvény volt az Országalmánál, amely az ország helyéről szólt Európában és a világban. A második: egy külön tartott sajtótájékoztató – már célzottan az újságíróknak. Két tér, két cél, mégis egy ív. A nyilvános beszédben Magyar Péter köszönetet mondott minden résztvevőnek, aki a hőség ellenére is jelen volt – akár az országból, akár a határon túlról. Külön megemlékezett Fehérvár fideszes polgármesteréről, Cser-Palkovics Andrásról, aki emberséges hozzáállással segítette a rendezvényt. Ez a gesztus már önmagában is szimbolikus: a politikai ellenségkeresés korszaka helyett a közös országépítés idejét hirdeti meg. Magyar Péter – Fotó: Melczer Zsolt – ÍgyÉlünk A beszédben négy alapértékre hivatkozott, amelyek szerinte minden kormányzás mércéjévé kell váljanak: biztonság, szuverenitás, jólét és működőképesség. Ma – szerinte – egyik sincs rendben. Az állam de facto nem működik, a közszolgáltatások romokban, az intézmények kiüresedtek. Kemény kritikát fogalmazott meg Orbán Viktor tusványosi beszédével kapcsolatban. Szerinte az egy újrahasznosított, válsághelyzetre vak, háborús retorikába fulladt felszólalás volt, amely teljesen figyelmen kívül hagyta az állampolgárok valós problémáit – megélhetési válság, egészségügyi összeomlás, széthulló közlekedés. Magyar Péter – Fotó: Melczer Zsolt – ÍgyÉlünk Ezzel szemben Magyar Péter alternatív jövőt kínált: csatlakozást az Európai Ügyészséghez, egy új vagyonvédelmi hivatal felállítását, valódi európai orientációt. A szimbolikus súlyú kijelentés: miniszterelnökként első hivatalos útja nem Pekingbe, nem Moszkvába, hanem Varsóba vezetne – majd Bécs és Brüsszel követnék. E három város politikai és történelmi válasz arra, hol van Magyarország helye Európában. Ugyanakkor a beszéd kulcsmondata nem külpolitikáról, hanem tempóról szólt: „a választás másnapján nincs pihenő, nincsenek mézeshetek.” Ez nemcsak egy új korszak nyitányát ígéri, hanem egy új munkafelfogást is. Szakemberekről beszélt – tízezer emberre lesz szükség az új államapparátus működtetéséhez. Ez nem vágy, hanem szervezési program. Az országjárás célja szerinte nem csupán politikai jelenlét, hanem a jövő kormányprogramjának megalapozása. Az emberek javaslataiból épül fel a „működő Magyarország” terve. Ehhez gyűjti az észrevételeket, a panaszokat, az ajánlásokat – testközelből. Magyar Péter – Fotó: Melczer Zsolt – ÍgyÉlünk A sajtótájékoztatón már fókuszáltabb és célzottabb volt a hangnem. Itt válaszolt az újságírók kérdéseire, kormányzati alternatívát vázolt, és nem kerülte el a provokatív kérdéseket sem. Ott már nem a rendezvény díszletei között beszélt, hanem a kormányzás súlyával a vállán. Két tér, két stílus – de ugyanaz a cél: visszacsatlakozni Európához, visszakapcsolni az államot az állampolgárokhoz. Magyar Péter most különböző helyeken, de ugyanazzal az iránnyal beszél: kelet helyett nyugat, bezárkózás helyett együttműködés, gyűlölet helyett program. A továbbiakban valamennyi kérdés-felelet Magyar Péter székesfehérvári sajtótájékoztatóján hangzott el, riport stílusban szerkesztve. Molnár Zoltán (Telex.hu): Elnök úr, mit gondol Orbán Viktor tusványosi kijelentéséről, miszerint a Fidesz 80 egyéni körzetet fog megnyerni? Vannak önöknek ezzel kapcsolatos belső méréseik? Magyar Péter: Nevetséges kijelentés, ami jól mutatja a Fidesz propagandagépezetének állapotát – vergődés. A mi valós kutatásaink szerint Budapesten minden egyéni körzetben vezetünk, de vidéken is több helyen fordítottunk már. A Nagykanizsai, a Hajdú-Bihar 6-os, és a Csongrád 2-es körzet is ilyen. Mi nem digitális kampányokra építünk, hanem valódi emberi kapcsolatokra – személyes jelenléttel, találkozásokkal. Nem közvélemény-kutatásokat akarunk nyerni, hanem választást. Ehhez pedig: munka, munka, munka. Molnár Zoltán (Telex.hu): Mit gondol arról, hogy Orbán Viktor koncentrikus körökként képzeli el az EU-t? Mik az önök tervei az uniós költségvetési tárgyalásokkal kapcsolatban? Magyar Péter: Vitázni csak akkor érdemes, ha a magyar érdek valóban sérülhet. A 2028–2034-es költségvetés tárgyalása hosszú menet lesz, de már most látszik: egy részében előnyös, más részében hátrányos számunkra. Amit most azonban a kormány nem tesz meg – és ez elfogadhatatlan –, hogy hazahozza azt a 8000 milliárd forintot, amiért a magyar emberek megdolgoztak. Ez nem a Tisza miatt hiányzik, hanem az Orbán-rendszer ipari szintű korrupciója miatt. Molnár Zoltán (Telex.hu): Lengyelország új köztársasági elnöke egy pártban van azzal, akit ön korábban bűnözőként említett. Hogyan készül Varsóban tárgyalni ebben a politikai környezetben? Magyar Péter: Gratulálok a lengyel elnöknek a győzelemhez. Mi nem pártalapon nézzük az országokat, hanem együttműködés alapján. A nemzetek közötti kapcsolatokat nem szabad alárendelni napi pártérdekeknek. Mi azokkal is együtt tudunk működni, akik más politikai családhoz tartoznak – ha közös célokat szolgálunk. A magyar gyakorlat, miszerint menedéket és állásokat adunk bűncselekménnyel gyanúsított külföldi politikusoknak – például Gruevszkinek –, szerintem vállalhatatlan. Horváth Tibor (Kontroll): Mi a célja a hatpontos politikai nyilatkozatnak? Terveznek-e aláírásgyűjtést? Magyar Péter: Nem, nem tervezünk aláírásgyűjtést, mert ez nem egy petíció vagy kampányfogás. A hat pont egy erkölcsi minimum, amellyel bárki – legyen az civil, politikai párt vagy akár állampolgár – azonosulhat. Nem adatot akarunk gyűjteni, hanem értékeket megerősíteni. Ezek olyan alapvetések, mint hogy ne bélyegezzük meg egymást hazárulóként pusztán a véleménykülönbség miatt, vagy hogy a közszolgálati média sokszínű és méltányos legyen. Ha valaki nem tud ezekkel azonosulni, az nem a nyilatkozatot minősíti, hanem saját politikai hozzáállását. Horváth Tibor (Kontroll): Ha annyire jól áll a fidesz, ahogy azt a miniszterelnö látja, akkor nem kellene nekik minél hamarabb behúzniuk ezt a diadalt? Magyar Péter: Nem is érdemes kommentálni ezt mindenki tudja, hogy nem igaz. Még Mráz Ágoston Sámuel is elmondta, ahogy Lázár János is ée még mások 50-50% körül van a megítélésünk, de most mondtak egy nagyot. Mondhattak volna akár 110 %-ot is, az pont ennyire lett volna hiteles. Ha annyira jól állnának akkor kiírnák a választást. Horváth Tibor (Kontroll): A polgárok jelentős része tart attól, hogy a fidesz valamilyen módon elcsalja a választást. Mit gondol erről és milyen eszközei vannak a Tisza Pártnak ennek megakadályozására? Magyar Péter: Azt tudom mondani, hogy rendelkezünk erre strtégiával, jogi csapattal, kkel, önkéntesekkel, szakemberekkel. Helyiekkel akik ismerik az arcokat. Tudják kik a csalók. A hátralévő időben erre is komoly hangsúlyt fogunk fektetni. Albert Enikő (Magyar Hang): Van-e a Tisza Pártnak elképzelése arról, hogy miként lehetne csökkenteni az orosz hekkerek és kínai befolyás hatását? Magyar Péter: Természetesen van. Az első és legfontosabb dolog, hogy legyen egyértelmű politikai akarat az ilyen jellegű befolyás visszaszorítására – jelenleg ezt nem látjuk a kormány részéről. Egy Tisza-kormány alatt a nemzetbiztonsági szolgálatok függetlenségét és professzionalizmusát visszaállítjuk. Szükséges a kiberbiztonságot erősíteni, együttműködni a NATO és az EU kiberügynökségeivel, illetve korszerű technológiákat alkalmazni a külső beavatkozások megelőzésére. Kiemelten kezeljük az információs szuverenitás kérdését. Albert Enikő (Magyar Hang): Van-e realitása a V4-ek (visegrádi együttműködés) újraélesztésének? Magyar Péter: Igen, és nemcsak hogy van realitása, de szükségszerű is. A V4-ek együttműködése korábban is túl tudott lépni politikai különbségeken. Ez a keret Közép-Európa hangját erősíti meg az uniós döntéshozatalban. A Tisza-kormány alatt azt szeretnénk, hogy újra legyen közös álláspont olyan stratégiai kérdésekben, mint az energiafüggetlenség, a régió infrastrukturális fejlesztései vagy a kohéziós források védelme. Az együttműködés nem zárja ki a vitákat, de ezek nem lehetnek akadályai a közös cselekvésnek. Ónody-Molnár Dóra (Jelen Online Portál): Azt, hogy az országgyűlési választás egyben egy népszavazás is az uniós tagságunk megerősítéséről, korábban a DK nyomatta, de ez nem volt igazán sikeres hívószó. Ön szerint azért nem, mert ezt a DK mondta, vagy mert az emberek nem érzékelik, hogy amit Orbán a kettős játékkal csinál, az veszélyes az ország szempontjából? Magyar Péter: Én nem tudom, hogy a DK mit mondott, és nem is ezzel foglalkozom. Mi nem más pártokhoz mérten alkotjuk meg a programunkat. Ez a választás nem Ukrajnáról szól, nem Zelenszkijről, nem Brüsszelről – hanem Orbán Viktorról és az ő rendszeréről. Arról, hogy mi történt az elmúlt 15 évben, hogy milyen állapotban van a közoktatás, az egészségügy, és hogy mikor hozza már haza a kormány a befagyasztott uniós forrásokat. Az EU-tagság persze fontos, de a választás valójában az Orbán-rendszerről szól. És igen, jöhet olyan pillanat, amikor a kormány lépései már nem csak a határon billegnek, hanem tényleges veszélyt jelentenek. Mi azt akarjuk, hogy Magyarország ne csak formálisan, hanem teljes jogú tagként vegyen részt az EU-ban és a NATO-ban. Ónody-Molnár Dóra (Jelen Online Portál): Miért tudott akkor a Fidesz nyugatellenes retorikája ilyen hosszú ideig sikeres lenni, ha közben az emberek többsége EU- és NATO-párti? Magyar Péter: Mert működött a gyűlöletkampány. Mindig volt egy ellenség: Soros, Brüsszel, migránsok, most én. De ez mára elkopott. A gazdaság romokban, már osztogatni sem tudnak. Ehelyett hiteleket vesznek fel, ráadásul nem EU-pénzt, amit nem kellene visszafizetni, hanem arab és kínai kölcsönöket. Minden magyar család fejenként kétszázezer forinttal van megterhelve emiatt – kamatok nélkül. Ez nem csak hiba, hanem hazaárulás. Az uniós pénzek hiánya miatt nem működik a MÁV, nincs klíma a kórházakban, nincs nyugdíj, nincs műtét – ez emberek életébe kerül. Ónody-Molnár Dóra (Jelen Online Portál): Miért most lett ennyire határozott a Tisza külpolitikai álláspontja? Magyar Péter: Valójában eddig is határozott volt, csak most volt lehetőség egy külpolitikai fókuszú beszédre. A Tisza világos: EU- és NATO-párti, szigorú a migrációval szemben, elutasítja a kvótákat, fenntartja a határkerítést. Ugyanakkor nem titkos kormányhatározattal épít migránstábort, mint Orbán, és nem engedi ki az embercsempészeket bírósági eljárás nélkül. Nem mi hozzuk be a vendégmunkásokat, hanem a miniszterelnök testvére. Mi világos, nemzeti érdeken alapuló politikát folytatunk – minden magyar ember érdekében. A Tisza megőrzi a 13. havi nyugdíjat, a földtámogatásokat, a családtámogatást. Kiterjesztenénk a férfiak 40 programot is. A családi otthonteremtési támogatást is igazságosabbá tennénk – például válás esetén ne kelljen visszafizetni. Nem akarunk propagandát, csak elérni az embereket. Tisztességes, igazságos és európai országot szeretnénk – együtt, minden magyar emberrel. Kemény Dániel (RTL Híradó): Van-e garancia arra, hogy az uniós pénzek valóban megérkeznek? Orbán Viktor szerint már meg is állapodtak. Magyar Péter: Semmilyen megállapodásról nem tudok, én nem vettem részt ilyen tárgyalásokon. Orbán Viktor állítása a szokásos kommunikációs blöff. Ugyanakkor hiszem, hogy ha kormányváltás lesz, a pénzek gyorsan érkezni fognak. Lengyelországban is ez történt: egy új kormány néhány jogszabályt módosított, és a források rövid időn belül megindultak. Az EU-nak sem érdeke, hogy Magyarország meggyengüljön, hiszen nálunk is működnek európai cégek, beszállítók, projektek. Ez közös gazdasági érdek. A jelenlegi blokkolás nem politikai bosszú, hanem válasz az intézményesített korrupcióra. Mi ezt a bizalmat szeretnénk helyreállítani: csatlakozunk az Európai Ügyészséghez, és létrehozzuk a Nemzeti Vagyonvédelmi Hivatalt. Ez garancia lehet arra, hogy minden cent oda kerüljön, ahová valóban kell – a kórházakba, iskolákba, közlekedésbe. Kemény Dániel (RTL Híradó): Mit gondol a digitális honfoglalásról és a digitális polgári körökről? Magyar Péter: Őszintén szólva, számomra sem világos, mit jelent pontosan ez a digitális honfoglalás. Gyanítom, inkább egy kampányszlogen, mint valós stratégia. A Fidesz az utóbbi időben látványos akciókba menekül, tartalom helyett külcsínre épít. Mi ezzel szemben hiteles, organikus elérést építünk – és nem közpénzből. A közösségi média fontos terep, de ott sem lehet hazugságokkal sokáig érvényesülni. Mi nem hirdetünk, nem trollhadsereget alkalmazunk. Ehelyett azt kérjük, hogy az emberek osszák meg az üzeneteinket, ha egyetértenek vele. A digitális térben is a nyíltság és őszinteség hozza meg az eredményt. A magyar emberek átlátnak a trükközésen – nekik valódi válaszokra van szükségük, nem digitális díszletekre. Kemény Dániel (RTL Híradó): Hogyan képzelik el a pártfinanszírozás átalakítását? Magyar Péter: A jelenlegi rendszer teljes átalakításra szorul. Nem tükrözi a pártok valós támogatottságát, és rengeteg visszaélésre ad lehetőséget. A kamupártok sokszor állami százmilliókból élnek, miközben valódi társadalmi támogatottságuk nincs. Ez torzítja a politikai versenyt, és rombolja a közbizalmat is. Mi olyan rendszert szeretnénk, amely arányos, átlátható és erkölcsös. Egyik javaslatunk például az 1%-os adófelajánlások rendszerének kiterjesztése a politikai közösségekre. Így közvetlenül az emberek dönthetnék el, melyik pártot kívánják támogatni. Emellett a pártpropaganda és a kormányzati kommunikáció szétválasztása is fontos célunk. A társadalmi vitát meg fogjuk indítani a témáról, és széleskörű egyeztetést követően alakítanánk ki az új rendszert. Ez nemcsak igazságosabb lenne, de a demokrácia minőségét is javítaná. Jelenleg egyetlen bérelt irodánk van, és minden forrásunk közösségi adományokból származik. Erre kifejezetten büszkék vagyunk. Nem kérünk székházat, nem igénylünk állami támogatást – de az aránytalanság így is szembetűnő. A Fidesz és más pártok óriási, állami forrásból kapott ingatlanokban működnek. Ez nem csak előnyt jelent, de torzítja is a politikai versenyt. Miközben a Tisza 50% feletti támogatottságot élvez, egyetlen forintot sem kap az államtól. Ez mutatja, mennyire elavult a jelenlegi rendszer. A célunk az, hogy példát mutassunk: működhet párt tisztán, közösségi finanszírozással is. De hosszú távon szükség van a rendszer újraszabályozására, mert így nem lehet tisztességesen versenyezni. Kemény Dániel (RTL Híradó): Milyen feltételeket támasztanak az uniós költségvetéshez, és ezt közölte-e már Mafred Weberrel? Magyar Péter: Nem, nem beszéltem még Manfred Weberrel de egyenlőre ennek nincs is relevanciája mert ez edy többéves folyamat lesz. Alapjában örülünk annak, hogy ez a javaslat 37 mrd eurót allokáll Magyarországnak,m ez egy jó hír. Nekünk fontos, hogy az agrár támogatások és a vidékfejlesztési fejezet megjelenjenek külön is és ne olvadjanak be a kohéziós pénzekbe. Nagy küzdelem lesz, de ki fogunk állni a gazdáink mellett. Inda Réka (HVG): A tusványosi beszédben elhangzott, hogy sem a Tisza Pártot, sem a DK-t nem fogják kormányra engedni. Ez egyszerű kampányszöveg, vagy nyílt fenyegetés? Magyar Péter: Én nem érzem ezt valódi fenyegetésnek. Ez inkább politikai blöff, amit arra használnak, hogy a saját gyengeségeiket elfedjék, és más pártok sikereit próbálják relativizálni. Azt, hogy ki kerül kormányra, nem Orbán Viktor vagy Rogán Antal fogja eldönteni, hanem a magyar választók. A Tisza Párt ajánlata világos és hiteles, a magyar emberek ismerik a jelenlegi hatalom 15 éves teljesítményét. Az ipari méretű korrupció, az urizálás, a magángépek és luxuskiadások önmagukért beszélnek. A tusványosi kijelentések inkább szórakoztató performanszok, mint komolyan vehető politikai állásfoglalások. A Fidesz a digitális hadjáratával és kétségbeesett kommunikációjával inkább saját gyengeségét árulja el. Ahelyett, hogy ilyen kampányakciókba fognának, jobb lenne, ha ténylegesen kormányoznának, és végre javítanának az ország állapotán. Még van néhány hónapjuk, kihasználhatnák, de a kormányváltást már nem tudják megakadályozni. A sajtótájékoztató végén egy civil érdeklődő, Tarc István (Jogállamért Egyesület) próbált kérdést feltenni, ám Magyar Péter udvariasan, de határozottan jelezte, hogy ez egy sajtótájékoztató, ahol kizárólag sajtóorgánumok képviselői tehetnek fel kérdést. Hangsúlyozta, hogy civilként más fórumokon bárki kérdezhet tőle, akár a napi országjárások alkalmával, akár írásban. Az esetet követően megköszönte a részvételt mind a sajtó, mind a jelen lévő támogatók részéről, és a Tisza Párt nevében mindenkinek további szép hétvégét kívánt. A program folytatódik a Balaton körül, Zalában, Vas megyében, valamint Marosvásárhelyen is. Végezetül ismételten felhívta a figyelmet a közösségi részvétel fontosságára, és arra buzdította a jelenlévőket, hogy osszák meg a rendezvény üzeneteit, és csatlakozzanak az online regisztrációhoz a változásért. Koszi Ferenc – Vezetőkép: Melczer Zsolt – ÍgyÉlünk

A Discord nem csupán egy közösségi platform, hanem egy rugalmas, modulárisan építhető digitális tér, amely kiválóan alkalmazható zárt, biztonságos szervezeti működésre is. A csatornák és szerepkörök kombinálása lehetővé teszi egy jól tagolt, kontrollált hierarchia megvalósítását. Ha ezt egy megfelelően kialakított beléptető protokoll egészíti ki – például jogosultsági szűrőkkel, szűk személyes esetleg automatizált ellenőrzésekkel – a szerver képes valódi digitális védettséget biztosítani. Ez a struktúra nemcsak a belső rendet szolgálja, hanem hatékony védelmet is nyújt a külső visszaélésekkel szemben. Kommunikációs és menedzsment platformok összehasonlítása – Biztonság, struktúra és szervezeti alkalmasság Ha a cél egy védett, hierarchikus és működőképes digitális szervezet létrehozása, akkor a Discord az egyetlen olyan platform a felsoroltak közül, amely ezt biztonságosan, skálázható módon, technikai kompromisszumok nélkül képes biztosítani. A megalkotható digitális modell különösen alkalmas olyan szigetszerűen működő, autonóm közösségek számára, ahol fontos a belső rend, az információk védelme és az együttműködés strukturált formája. Olyan terekre gondolok itt, ahol egymástól független kis egységek (mint a természetben a mederkövető zátonyok vagy „élő szigetek”) organikusan kapcsolódnak egy nagyobb vízhálózathoz – mégis saját szabályrendszerrel és védett környezettel működnek. Ebben az értelemben a Discord ideális alap lehet e digitális szigetcsoport – vagy ha úgy tetszik, egyfajta kaptárszerű közösségi szerveződés – technológiai hátterének biztosítására. Az alábbiakban két lehetséges struktúrát mutatok be a szigetek hatékony működésének támogatására: egy információs hálózati modellt és egy szervezeti együttműködési rendszert. A két rendszer nem zárja ki egymást, sőt: lehetséges közöttük átfedés és közös halmaz, hiszen az információs áramlás gyakran alapfeltétele a hatékony szervezeti működésnek – és fordítva. A Sziget-Háló egy decentralizált információs rendszer, amely a helyi tisztségviselők (kapcsolattartók, moderátorok, titkárok stb.) által összegyűjtött tapasztalatokra és visszacsatolásokra épül. Ebben a modellben a települések – a szigetek – nem hierarchikus rend szerint működnek, hanem önálló csomópontként kapcsolódnak egymáshoz. A cél: tudásmegosztás, érzékelés, jelentés, nem pedig irányítás vagy szervezeti végrehajtás. A Kaptár ezzel szemben egy strukturált közösségi szervezeti modell, amelyben a munkacsoportok konkrét operatív feladatokat látnak el: programokat szerveznek, akciókat koordinálnak, döntéseket készítenek elő. A Kaptár tehát hierarchikusabb és végrehajtás-orientált, míg a Sziget-Háló inkább érzékeny, információalapú ökoszisztéma. Sziget-Háló Minden „sziget” (helyi közösség/település) autonóm egységként működik, de strukturált együttműködésen keresztül részt vesz a közös döntéshozatalban és stratégiaalkotásban. A tisztviselők csoportokat alkotnak, ezekből delegálnak választott képviselőket a megyei „Talpra Magyarok – megyei Központi Csoportba”. • Minden funkcionális csoport választott tagot delegál a megyei központba. • A delegáltak nemcsak „küldöttek”, hanem visszacsatolást is biztosítanak a saját szigetük és szerepkörük felé. • A központi csoport a megyei szintű stratégiaalkotásért, koordinációért és nyilvános fellépésekért felel. Tisztviselői szerepkörök Kapcsolattartó kapcsolat a megyei központ és más szigetek felé Moderátor digitális és személyes egyeztetések vezetése, fórumok irányítása Titkár jegyzőkönyv, adminisztráció, szervezeti rend fenntartása Programszervező helyi események, kampányok, fórumok lebonyolítása Önkéntes felelős aktív bázis mozgósítása, koordinálása OEVK aktivista stratégiai összekötő a választókerület egészével Funkcionális csoportosítás Koordináció kapcsolattartók + moderátorok információáramlás, térségi egyeztetés Szervezés programszervezők + önkéntes felelősök mozgósítás, akciók, események Adminisztráció titkárok dokumentálás, jegyzőkönyv, ütemezés Politikai operatív OEVK aktivisták képviseleti feladatok, választási koordináció Kaptár Összeköti a szigeteket – egy lehetséges struktúrában. Célja, hogy hálózatba szervezze a helyi szereplőket, és közös megoldásokat kínáljon társadalmi, gazdasági és környezeti kihívásokra. • A Kaptár – Tisza Szigetek Közössége egy olyan digitális civil kezdeményezés, amely a megyei választókerületek településeit kapcsolja össze munkacsoportok szervezésével. • A munkacsoportokban dolgozók különböző „szigetekből”, vagyis eltérő települési háttérből és helyi tapasztalatból meríthetnek, ugyanakkor azonos érdeklődésű, hasonló tudású és képzettségű emberekből állnak össze egy-egy tématerület köré. • Célja az, hogy feltárja a helyi problémákat, azonosítsa a visszatérő mintázatokat, és ezekre közösen kidolgozott megoldási stratégiákat kínáljon. • A működése két fő pillérre épül: szervezés és koordináció, illetve tematikus ügyek mentén működő munkacsoportokra. • A szervezési ág négy csoportot foglal magában: programok és események, aktivisták, média pl: youtube csatorna, közösségi média és kommunikáció. • A tematikus ügyek öt fő terület köré szerveződnek: egészségügy, oktatás, gyermekvédelem, közút és rendvédelem. • A Kaptár célja, hogy összegyűjtse és rendszerezze a helyi tudást, összehangolja a civil kapacitásokat, és gyakorlati javaslatokat fogalmazzon meg. Ez a koncepció egy lehetséges innovációs irányt mutat arra, hogyan válhatnak a szigetek – ezek a helyi közösségi gócpontok – valódi digitális térségi szereplőkké. Egy olyan eszközt kínál, amely egyszerre ad biztonságot, rugalmasságot és szervezettséget a kezdeményezéseknek, és lehetőséget teremt az önálló hangra, együttműködésre és hatékony jelenlétre. A most felvázolt keret csak a kezdet – hamarosan bemutatok egy gyakorlati megvalósítási javaslatot is, amely kézzel fogható lépésekben mutatja meg, hogyan lehet ezt a rendszert működésbe hozni számotokra is. Koszi Ferenc – Nyitókép: ÍgyÉlünk grafika

„Tilos tizennyolcadik életévét be nem töltött személy számára olyan tartalom elérhetővé tétele, amely a születési nemtől való eltérést, a nem megváltoztatását, illetve a homoszexualitást jeleníti meg vagy népszerűsíti.” (2021. évi LXXIX. törvény, 6/A. §) A teljesség igénye nélkül nézzünk néhány eltérő identitást: transznemű, nem-bináris, genderfluid, agender, bigender, demiboy, demigirl, pangender, neutrois, intergender, third gender, kétlelkű (two-spirit), xenogender. Csak a tisztánlátás kedvéért – rájuk nem vonatkozik külön a törvényi tiltás. Ők is ott lesznek a pride-on. A homoszexualitásnak nincsenek látható jelei, szóval kénytelenek vagyunk elhinni, amit valaki állít magáról. Szóval, a normális családok gyermekeit nagyon védjük. Csak éppen nem mindig világos, mitől. Egy olyan felvonulástól például, ahol egy csomó ember színes ruhákban, néha lenge öltözetben – ne adj isten, pucéran – táncol, sétál, énekel, ünnepel. Ez pontosan miben különbözik a többi, engedélyezett fesztiváltól? A Volt, a Sziget, a Strand, az Ambrózia, a Fishing on Orfű, az EFOTT, a Campus, az Ozora fesztiválokon is fiatalok (és kevésbé fiatalok) szórakoznak – színes, hiányos, vagy épp semmilyen öltözetben. Mindez a normális családok gyermekei előtt történik. Életképek Látom lelki szemeimmel az érvet: „de azok zárt területen zajlanak!” Ám legyen – ha a fonott drótháló teljesíti az átlátszatlanság követelményét, és ezzel valóban elérhetetlenné válik a tartalom a védtelen, kiszolgáltatott ifjak számára. És mi a helyzet a nem elkerített fesztiválokkal? Például a Művészetek Völgye. Magam láttam olyan tartalmat, amely a törvény szerint tiltottnak minősülne – mert ez az élet része. Akár akarjuk, akár nem. Művészetek Völgye Ahogy haladunk előre, egyre szűkülnek a betiltás lehetőségei. Maradt még egy „igazinak” szánt érv: a terrorfenyegetettség miatti álarcviselés tiltása. A gyülekezési törvény 2025. márciusi módosítása szerint nyilvános rendezvényen csak akkor lehet maszkban vagy álarcban részt venni, ha azt előzetesen bejelentették, és a rendőrség is tudomásul vette. A cél: jogsértés esetén az azonosítás megkönnyítése. Részemről nem zavar, ha egy rendőr odalép és megkér, hogy igazoljam magam – amíg ezt nem tömegfigyelési rendszer teszi automatikusan. A törvény ugyanis kimondja: csak tömeges jogsértés esetén alkalmazható arcfelismerés. Gondolom, eddig is így zajlott például Mohácson. A rend őrei ott sétáltak a busók között, és ha valaki nem viselkedett konszolidáltan – mondjuk hamuval szórt be gyerekeket, vagy alkohollal kínálgatta a szülőket, ki tudja, milyen hátsó szándékkal – azonnal intézkedtek. Maszk le, igazolvány elő. És akkor még nem beszéltünk az ijesztgetés faktor mentális következményeiről. „…előkerülnek a fűzfából készült, disznóvérrel bekent maszkok… hatalmas fallosszerű buzogányaikat rázzák… a busók előszeretettel megcsipkedik a fiatalabb nőket… a nagyon régi maszkokon a vulva szimbóluma is megjelenik…” 2012 óta a busójárás hungarikumnak számít – méltán. Ez elsősorban a mohácsi civil társadalom, a busócsoportok, a maszkfaragók és jelmezkészítők érdeme. Fontos farsangi népszokás, olyan akár a húsvét, a Gergelyjárás, a Virágvasárnap vagy a Szentiváni tűzgyújtás. A néphagyomány a magyar kultúra gyökere – nélküle nincs nemzet. busó maszkok, a finomabbak közül A jelenkor hagyományai most formálódnak – és mi alakítjuk őket. A fesztiválok, felvonulások, ünnepek már nemcsak emlékeznek, hanem születnek is. Velünk változnak – mi adjuk a jelentésüket. Amit ma közösen megélünk, az lesz a holnap hagyománya. Ezért is fontos, hogy ott legyünk – testben, lélekben, közösségben. A gyülekezési törvény értelmében elvben nem lehetne Magyarországon többé nyári zenei fesztivált, nyitott művészeti rendezvényt, busójárást vagy pride felvonulást tartani – mert mindenhol van valami: hagyományos, sajátos, vidám, esetenként hungarikumnak minősülő, de törvénybe ütköző történet. -koszi- Vezetőkép: Pexels stock